Ha van könyv, amiről régóta minden véleményt, kritikát elolvasok, az bizony a Pi élete. Teljes bizonytalanságban voltam, nem tudtam milyen lesz, nem tudtam mit fogok érezni közben, igazándiból semmit sem tudtam. Aztán belekezdtem az olvasásba...

Pi Patel Indiában él szüleivel és testvérével. Apja egy állatkert igazgatója, ezáltal Patel hamar az állatvilág rajongójává válik, ugyanis a munka által ott is élnek. Patel a nevét egy uszodáról kapta. A fiú rádöbben, hogy egyszerre akar keresztány, hindu és moszlim lenni. Mindezen különös furcsaságok után bekövetkezik a fordulat, amikor is az állatkertet be kell zárni. A család új életet tervez Kanadában. Egy teherhajóval indulnak útnak Észak-Amerikába, és a hajó rakományaként néhány megmaradt állat is velük tart. A hajó azonban egy este a Csendes-óceán közepén elsüllyed. Pi Patel a mentőcsónakban egyedül marad egy zebrával, egy orángutánnal, egy hiénával, és egy bengáli tigrissel. Együtt lehet élni ilyen szélsőséges körülmények között vadállatokkal? Meg lehet oldani az élelemszerzést? Ki lehet bírni őrület nélkül? Mit lehet csinálni 200 napig a tengeren? Meg lehet-e valójában menekülni?

A történet legelején megijedtem. Nem vagyok feltétlenül ateista, de valahogy megrémít a vallás témaköre egy regényen belül. Azonban Yann Martel hamar eloszlatta minden előítéletemet, amikor is egymásnak ütköztette a főbb vallásokat. Akkor már sejtettem, hogy nem egy szájbarágós hittankönyvet olvasok. A zoológiai fejtegetések rendkívül élvezetesek voltak számomra. Az igazi kaland azonban csak mindezek után következik. A hajótörést követően valahogy nem tudtam letenni a könyvet. Ha jobban belegondolok, rengetek történetben megtalálhatjuk a hasonló eseményeket, példál Bounty lázadás, Robinson Crusoe, vagy említhetek filmet is: a Számkivetett. A történet pikantériája a bengális tigris és az ember "együttélése". Olyan érzékletesen van bemutatva kettejük szolíd, kimért, óvatos kapcsolata, mintha ez teljesen természetes volna. Igazándiból mérhetetlen rokonszenvet éreztem irántuk. Egy fantasztikus mese, mely viszontagságai ellenére is megható, szerethető. Más, mint a fentebb említett történetek, és talán személyesebb is. Nem lesz belőle divat, nem fogják úton útfélen emlegetni, azonban akik olvasták, nehezen szabadulnak tőle.

Rá kell döbbennem, hogy hinni akarok ebben a történetben. Igen, akik olvasták, tudják miért írom ezt így le. Nem akarok általa, miatta Istenben hinni, de igenis hinni akarok a kalandokban, az ismeretlenben, az emberi-állati kapcsolatok határainak feszegetésében. Igenis megtörténhetnek ilyen események, mégha a képzelet sokszor gátol is bennünket, és legtöbbször csak a valóságos, a megélt dolgokban hiszünk. Legtöbben azt mondják, hiszik ha látják. A Pi élete után valahogy ez a kijelentés nekem kevés. Hiszek, mert hinni akarok.

Most érzem azt, hogy időt fogok hagyni egy könyvnek. Nem kezdek bele egyből egy másikba. Ki fogom élvezni minden egyes percét az aktív emlékeimnek a Pi életéve kapcsolatban. Sokkal de sokkal előbb kellett volna elolvasnom. Csak köszönni tudom Yann Martelnek.