Az idei év első bejegyzése a tavalyi év utolsó olvasott könyve is egyben. Hozzá kell tennem, hogy visszanézve a 2014-ben olvasott könyveket, talán az Angyali játszma volt az év legjobbja. Zafón négy részesre tervezett sorozatának ez ugyebár a második része, korábban már olvastam A szél árnyékát, és a harmadik részt, A mennyország fogságában-t. A harmadik rész olvasásakor nem éreztem hiányát az Angyali játszmának, most azonban kicsit bánom, hogy nem sorrendben olvastam őket.
A húszas évek Barcelonájában egy titokzatos idegen felkeres egy reménytelenül szerelmes fiatal írót. Visszautasíthatatlan ajánlatot tesz neki: rengeteg pénz, és talán egyéb jutalmak is várják, ha megbeszélt időre megírja a Könyvet, amely mindenek feletti hatalommal bír. Az író elvállalja a munkát, és ezzel ördögi csapdába kerül; hidegvérű gyilkosok, kegyetlen kopók, áruló barátok és csalfa szerelmek kísérik temetőkön és kísértetkastélyokon át, hogy végtére is leleplezze azt, aki a szálakat mozgatja.
Kezdődjön hát az ANGYALI JÁTSZMA…
Visszaolvasva a korábbi bejegyzéseimet Zafón műveiről, itt is csak szánni tudom magam, mégpedig azért, hogy miért is félek mindig a kötetektől. Körülbelül az első 5 oldal után magába szippantott Barcelona misztikus, ködös, titokzatos világa, és még éjszaka sem ment ki a fejemből a történet sokrétűsége. Az egyik talán legösszetettebb főhös David Martín, akit egyszerre lehet szeretni, megvetni, csodálni, de elfelejteni nem. Örömmel láttam a Sempere család idősebb generációját, valamint rendkívül szimpatikus volt Isabella. Ha valaki kicsit szúrta a szemem, az bizony Christina, és az ő problémái. Egyáltalán nem tudtam vele együtt érezni, sajnos még csak sajnálni sem. Na de a szereplőknél talán már csak a történet maga a jobb.
Nem mondom, hogy mindent megértettem. A titokzatos Corelli személye még mindig bizonytalanságban tart, de valahogy amennyire összetett, annyira magával ragadóan fonja a történetszálakat az író, hogy felülemelkedtem tudatlanságomon, és csak faltam a lapokat. Annak idején A szél árnyékának első részeit untam, az Angyali játszmát azonban az elejétől kezdve végigizgultam. Sokkal összeszedettebb, több a cselekmény, a párbeszédek frappánsak, és néhol meglepően humorosak.
Ami a kedvencem, hogy ez a könyv főként a könyvekről, azok hatalmáról, és az azokat szerető, vagy éppen félő emberekről is szól. Ki ne akarna eljutni az Elfeledett Könyvek Temetőjébe? Nem is tudom, mi lenne ott velem.
A hangulatot, a misztikumot nem lehet kihagynom az értékelésből. Őszintén szólva, sosem volt az alap bakancslistás helyeim egyike sem Barcelona, de Zafónnak köszönhetően azzá vált. Bár a könyvek misztériuma után félő, hogy borzasztó nagy csalódás lesz, tehát kénytelen leszek télen, vagy ősszel menni. Annyi titok, és misztikus elem szerepel az Angyali játszmában, hogy az olvasó azt sem tudja néha, hogy csak hallucinál, vagy tényleg megtörténtek az események. Attól függetlenül, hogy David Martín a történet főszereplője, a valódi "mennybemenetele" csak a harmadik részben jön el. Pont ezért sajnálom, hogy azt korábban olvastam.
Zafónt szívem szerint megtartanám magamnak, ha tehetném, nem engedném, hogy más is olvassa, nem hogy bántsa, leszólja. Minden nemzetnek kell egy hozzá hasonló író, aki csodálja a hazáját és városát, a benne lévő embereket, az utcákat, épületeket, és azok hangulatát.
Alig várom, hogy az Elfeledett Könyvek Temetőjének utolsó részét is olvassam. Zafón Úr, kérem ne várjon a megírásával éveket.
Az Angyali játszma tökéletes lezárása volt a 2014-es évnek. Nem vagyok benne biztos, hogy idén bárkitől is jobbat fogok olvasni. Ha már hasonló színvonalú regényeket találok, már jó is lesz az a 2015.
