Vannak történetek, amelyekről az ember vagy jót írhat, vagy semmit. Nem szeretem az ilyen vállalkozásokat, az elvárásokat pedig kifejezetten utálom. Érdekes bejegyzés fog ebből születni, az biztos.
"A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni… "
Kezdjük az elején. Az olvasók legtöbbjének valahogyan van érintettsége a rákkal kapcsolatosan. Evidenciaként kezeljük, hogy ez tragikus, szomorú. A betegség legalattomosabb tulajdonsága, hogy kortól, nemtől függetlenül bárkit veszélyeztet.
A Csillagainkban a hiba jó könyv. Olvastatja magát, könnyed, stílusos nyelvezetű, hamar elolvasható. A címválasztás hibátlan, figyelemfelkeltő. A célcsoport megválasztása briliáns; igenis hozzuk közelebb a fiatalokat a halál gondolatához, és az élet szépségeinek értékeléséhez. A betegséget, annak lefolyását szemléletesen mutatja be, szinte a zsigereimben éreztem a lélegeztető gép maró érzését, a levágott végtag gunyoros csonkját, vagy a vakság tökéletlen színességét. A történet változatos helyeken és fókuszpontokkal operál, még inkább szerethetővé téve a szerethetetlent. A könyv legerősebb karaktere Van Houten, minden hibájával, tahóságával, írni tudásával. A történet lezárása nagyon "tetszett", ennél "jobb" lezárást nem választhatott volna John Green. A könyv szinte filmért kiáltott (amit még nem néztem meg).
A Csillagainkban a hiba rossz könyv. Felszínesen, hatásvadász módon erőszakolja ki az olvasóból, hogy neked sírnod, szomorkodnod kell. A szereplők kizárólag hősök, akik tökéletesek, kedvesek, aranyosak, "isteniek", akiknek az egyetlen rossz tulajdonságuk a betegségük. Minden porcikám irtózik a hibátlan, mindenki által kedvelt karakterektől. Most komolyan, mi a vélemény a valóságban azokról az emberekről, akiket mindenki szeret? Ebben a történetben az egyetlen negatív szereplő a rák, az élet nélküle cukormáz. Biztos saját érzelmi defektusaim, sivárságom miatt, de valahogy zavart, hogy a tini Hazelt és Augustust az író a tapasztalt felnőttek érzelmi szintjére hozta, a köztük működő kémiát még 50 éve együtt élő nagyszüleink is megirigyelnék. Tudom, én vagyok csak rosszmájú, és szemétláda. Nagyon zavar, hogy erről a történetről senki nem mer majd rosszat írni.
A Csillagainkban a hiba közepes könyv. A fenti jó-rossz szembeállítással próbáltam érzékeltetni, hogy ez a könyv pont hogy nem fekete vagy fehér. Sokszor a giccs határán mozog (Amadeának küldöm ezt a szót szeretettel), de éppen csak,hogy nem lépi át (mondjuk az Amszterdami villamosozás pont, hogy de). Az író nagyon fontos dolgokra próbál rávilágítani, azonban sokszor a hatás elmarad. Ismétlem önmagam, ugyanis akaratlanul összehasonlítottam Shriver Ennyit erről című könyvével. Egy teljesen más szemszögből megírt, húsba vágóbb, kíméletlenebb könyv. Teljesen más típusú, korú célközönségnek íródott. Ha utólag dönthetnék, a Csillagainkban a hibát olvasnám előbb, és csak utána Shriver remekét.
A halál témája kimeríthetetlen, a Csillagainkban a hiba pedig tökéletesen találta meg a piaci rést, hozzájárulva egy számomra is "kedvelt" téma más szempontú megközelítéséhez. Még több ilyet, vagy jobbat.
Ui.: Visszanézve az elmúlt 5-6 bejegyzésemet, azonnal el kell rohannom valami humoros regényért, még a végén mazochistának néznek.