Valamiért nem hiszek ezekben az "évtizedekig fiókban őrzött" dolgokban. Létezik, hogy egy Pulitzer-díjas író csak úgy elfelejti, hogy van még a tarsolyban egy remekműve, vagy csak szimplán feledésbe merül, netalántán nem tartotta elég jónak ahhoz, hogy megjelentesse? Bármi is legyen a válasz, Harper Lee az én szememben bőven kiegészítette a Ne bántsátok a feketerigót! tökéletességét.
A 26 éves, már New Yorkban élő Jean Louise Finch Scout meglátogatja az alabamai Maycomban idős apját, Atticust. Még mindig nem enyhültek az amerikai Délt formáló polgárjogi és politikai feszültségek, és a fiatal nő találkozásába szülőföldjével keserűség vegyül, amikor kellemetlen igazságok derülnek ki összetartó családjáról, szeretett városáról és a szívéhez legközelebb álló emberekről. Elárasztják gyerekkorának emlékei, kételyek ébrednek benne, vajon valódi értékek-e azok, amikben eddig hitt.
Azt kell mondjam, hogy zseniális volt. Az idei év első, és egyben legerősebb kötete, amely bár sajnos nem hosszával, hanem minden mással tűnik ki a világirodalomból. Nem tudom, hogy szerencsés vagyok-e, hogy már megfakult a Ne bántsátok a feketerigót! élménye, azonban nagy örömmel venném elő újra. Jean Louise Finch immáron felnőtt nő, aki a "liberális", távoli nagyvárosból visszatér vidékre, ahol aztán megdöbbenve tapasztalja, hogy valami más, valami furcsa és meghatározhatatlan dolog történt. Ő változott, vagy a környezete tette mássá? Létezik, hogy mindig is ilyen volt a szülőhazája, csak ő nem vette észre?
A Menj, állíts őrt! számomra a felnövés regénye, amely azt a pontot mutatja be, amikor eltűnik a gyermeki látásmód, kibújunk a szüleink gondolatvilágából, és leomlanak a biztonságosnak hitt falak. A könyv első 100 oldala után történteket tátott szájjal olvastam, annyira emberközeli, és megrázó. Minimálisan vagyok csak idősebb Fürkésznél (nem érdekel, hogy le lett fordítva a Scout név), azonban ez a fajta felismerés, rácsodálkozás a világra a mai napig nem ment teljesen végbe nálam.
Hiba lenne Atticust kihagynom a véleményemből, ugyanis az ő személye indítja be Jean Louise-nál a felnőtté válás motorját. A józan eszem még mindig egyet tud érteni Atticussal, azonban emocionálisan csalódtam. Hát persze, ugyanis nem áll mögöttem egy bizonyos Dr. Finch, aki irányt mutatna.
Joggal merül fel a kérdés, hogy vajon ki is a címben jelzett őr? Mindenki mást fog kiolvasni a történetből, úgyhogy ezt meg is hagynám magamnak. Harper Lee felerősítette, elmélyítette a Ne bántsátok a feketerigót! című könyvét, írom ezt úgy, hogy annak mondanivalóját merőben más kontextusba helyezte, az abban szereplő értékeket szofisztikálta, a sokszor ideálisnak hitt emberképeket lerombolta.
Az írónő már ötvenöt éve is tökéleteset alkotott, sajnálom, hogy nem adták ki korábban, azonban boldog vagyok, hogy még az én rövid kis életemben olvashattam. A Menj, állíts őrt! még véletlenül sem folytatás, hanem szerves része egy zseniális könyvnek. A két regény elválasztható egymástól, de az olvasó érzi, hogy azok bizony összetartoznak.