Mondhatnám, hogy időnként behódolok a sikerlistás könyveknek, és egyszerűen beszippant az a rohadt marketing gépezet, amely tökéletesen illusztrálja, milyen gyarló is az olvasó. Igazándiból szeretem azt, amikor leszarva a lemaradásaimat, egy szinte teljesen új, elsőkönyves írónő könyvét veszem le a polcról, bízva abban, hogy egy új Merle, vagy King megszületésének lehetek tanúja. 

Rachel ingázó, minden reggel felszáll ugyanarra a vonatra. Tudja, hogy minden alkalommal várakozni szoktak ugyanannál a fénysorompónál, ahonnan egy sor hátsó udvarra nyílik rálátás. Már-már kezdi úgy érezni, hogy ismeri az egyik ház lakóit. Jess és Jason, így nevezi őket. A pár élete tökéletesnek tűnik, és Rachel sóvárogva gondol a boldogságukra.
És aztán lát valami megdöbbentőt. Csak egyetlen pillanatig, ahogy a vonat tovahalad, de ennyi elég.

A pillanat mindent megváltoztat. Rachel immár részese az életüknek, melyet eddig csak messziről szemlélt.

"Ilyen fordulatokat nem olvastunk a Holtodiglan óta", hirdeti a borító, azonban el kell keserítenem mindenkit, dehogynem, sőt. A lány a vonaton nem egy fordulatos regény, nem amiatt jó, hanem pont azért, mert mer más, néhol több lenni, mint a Holtodiglan. Persze párkapcsolatok, meg azok valódi arcai feltárulnak itt is előttünk, azonban valahogy sokkal kevésbé hatásos a krimi-thriller szál, inkább a valódi emberi, és főként "szerelmi" aljasságoknak lehetünk szemtanúi.

A három lány főszereplő kiérdemli azt, hogy bizony mindegyikük halál unszimpatikus, szerencsére az írónő terve is ez lehetett velük. Van köztük depressziós alkoholista, unatkozó háziasszony, férjkereső anyatigris. Találunk emellett két-három alfa-hímet, akik szintén gázosak, ki így, ki úgy. Van természetesen konfliktus is bőven, azonban spoiler veszély miatt csöndben maradok róluk. Azért a fülszövegben szereplő "...aztán lát valami megdöbbentőt..." nem kicsit hatásvadász, ugyanis maga az események indikátora messze meglepően unalmas, mondhatnám nevetséges. Na de kérem, valaminek csak kell történnie, hogy beinduljon a gépezet.

A gépezet azonban tökéletesen lett kivitelezve, teljes mértékben lekötött, hamar haladtam vele, a végén húzta az agyam rendesen a nagy titokkal, ami valójában könnyedén kikövetkeztethető.

Ami miatt jobb, mint a Holtodiglan, az talán az, hogy egyik szereplő oldalára sem tudunk, akarunk állni. Itt senkinek nincs igaza, mindenki beteg a maga módján, és sajnos a férfi-női szerepek legelfajzottabb megoldásait látjuk. Ez a könyv degradál minden párkapcsolatot, érzékletesen ábrázolja, hogy nincs bizony fekete és fehér, mindenki bűnös egy kapcsolatban. Persze, mondhatjuk, hogy van igenis és ismerünk is felhőtlen boldog párokat, na de ugye nem látunk az ő hálószobáik, és gondolataik titkos világába.

A lány a vonaton pesszimistává tesz, hitehagyottá az emberi kapcsolatok iránt. Persze a valóság a könyvnél sokkal árnyaltabb, a gondolatbűnt nem feltétlenül követi mindig cselekvés. Az biztos, hogy a felhőtlen boldogság nagyon ritka, és talán pont ezért, a boldog perceket kell kihasználni. Ha pedig beborul az ég, be kell állni az eresz alá, vagy napos tájakat kell találni.

Valójában egy meglepően jó kezdő könyv Hawkins regénye. Gratulálok hozzá.

Ui.: Természetesen film készül máris belőle, ami természetesen  rossz lesz.