Pár hónapja egy blogban olvastam róla, és már a cím is felkeltette az érdeklődésemet. Tudtam, hogy bizonyos érzéseket fog bennem táplálni, amikre az ember nem feltétlenül vágyik nyáron, melegben. De utólag úgy gondolom, hogy a legjobbkor olvastam.

A történet Alice és Mattia életét kíséri végig. Mindkettejük gyerekkorában szörnyű dolog történt, ugyanis Alice egy síbaleset következtében jobb lábára lesántul, Mattia pedig fogyatékos ikertestvérét "veszíti" el. Egy iskolaváltást követően kapcsolódik össze kettejük élete, melyből már az elejétől kezdve látni lehet, hogy ők a matematikában  az ikerprímeknek nevezett számok, akik közé egy nem prímszám mindig befurakodik, és talán soha nem lesznek egymás mellett.

Egy 27 éves fizikus doktorandusz hogy tud ilyen mély, depresszív gondolatokat és történéseket papírra vetni? Mi történhetett vele gyerekkorában? Ennyire jó ismerője lehet az emberi magánynak? Vagy csak szimplán jó érzéke van az íráshoz? Végig ezek a kérdések jártak a fejemben.

A történések párhuzamosan zajlanak a két szereplő között . Ez a szerkesztési mód talán Jodi Picoult-ra emlékeztetett, és már ott is magával ragadott. Az eseményeket tekintve vétek lenne bármit is írni, ugyanis felérne egy fejbekólintással. A múlt, a kiközösítettség, az egyedüllét, és a magány enciklopédiája mindez. Olyan feszültséggel van minden érzés, párbeszéd bemutatva, hogy az ember szabályszerűen egyedülivé válik. Olyan minden mindegy érzés fogja el. Átérzi, sőt megérti a szereplőket.

Lehetne hibáztatni Mattiat és Alicet, hogy önnön hibájukból lettek egyedül, és hogy meg sem próbálnak ezen változtatni, de ők, mint sokan mások talán olyanok, akik még párkapcsolatban, társaságban, családban is örökké magányosak lesznek, és inkább egyedül maradnának.

Paolo Giordano könyve nem sajnálatra próbál ösztökélni, hanem megértésre. Megérteni, hogy vannak dolgok az életben, melyeket szinte nem tudunk befolyásolni. Ez lehet egy gyerekkori trauma, vagy bármi más. Nem kell fetétlenül befolyással lennünk a másik emberre, elég ha csak tudjuk, hogy létezik, ott van valahol a világban.

Büszke lennék magamra, ha 27 évesen hasonló színvonalú könyvet tennék le az asztalra.