"Lelke van itt minden könyvnek, minden kötetnek, amit látsz. Ott él bennük az írójuk lelke, és mindenkié, aki valaha is olvasta, élt, vagy álmodott velük."

READING IS SEXY

Michelle Richmond - A köd éve

2010. augusztus 15. - Makranczos

Szeretek akár órákon át kutatni a többi könyves blogon. Valamiért megnyugtat, ha egy általam kinézett könyvről jókat írnak. A legtöbb esetben azonban a blogokra hagyatkozom, onnan szedem a könyvinformációimat. Így találtam rá A köd évére is. Többen is pozitívan nyilatkoztak róla, így nem volt kérdés, hogy én is tudni akartam a sikere titkát.

Abby egy ködös San Franciscó-i reggelen, vőlegényének kislányával sétál az óceánparton. Alig egy percre félrenéz, hogy egy fókatetemet lefotózzon, mire a kislányt már nem is látja a tejfehér levegőben. Emma eltűnt. Vízbe fulladhatott? Elrabolták? Láthatta valaki? Mi történhet egy perc alatt? Abby az egyetlen, akinek az emlékei által bármi nyomra bukkanhatnak. Az idő előrehaladtával azonban halványulnak a történtek darabkái, és képtelen megtalálni a megoldást. Csak néhány ember, egy sárga furgon, és egy szörfdeszka áll az emlékképek tengerében.

Egyes szám első személyben íródott, amit én annyira nem kedvelek, ugyanis így főként egy aspektust látunk. Nagyon jó könyvnek kell lennie, hogy ez az elbeszélési mód hatásos, és számomra hiteles maradjon. Michelle Ritchmond részben megfelelt az elvárásaimnak. Abby karaktere, személyiségjegyei tökéletesen kirajzolódnak az oldalakból. A mellékszereplők talán hanyagolható tényezők is, mivel a fő sodor pont Abigail személyiségváltozásáról, gondolatairól, cselekedeteiről szól.

Az emlékek, az emlékezés. Rendkívül tetszett a főszereplő által olvasott szakirodalmi elmélkedések a témáról. Imádom a könyv a könyvben hivatkozásokat. Nagyon sok igazság, és elgondolkodtató dolog van leírva múltról, elfeledett történetekről, megmásított emlékekről. A legnagyobb igazság az, hogy az ember a múltat vagy elfelejteni akarja, vagy emlékezni rá. Ez a kettősség nálam telibetalált. Magas röptű gondolatok vannak kifejtve a jó, és rossz emlékekről, és azok hatásáról a jelenre.

Az anyaság. Számomra nem az az igazi anya, aki megszül egy gyereket, és aztán otthagyja önhibájából, hanem aki felneveli  őszinte szeretetben. Ebben nem értek egyet az írónővel. Lisbeth semmi szín alatt nem anya. Egy perc hiba alapján lehet valaki rossz anya?

Kitartás. Ezt a tulajdonságát szerettem a legjobban Abby-nek. Jake szerintem gyenge, és talán itt ütközik ki igazán a fikció. Normális egyedülálló apa nem adná fel a küzdelmet, még meg nem tudja az igazságot a gyerekével kapcsolatban. Talán én vagyok túl idealista.

Felsorolhatnék még sok témát, amik nagyon tetszettek, elgondolkodtattak, azonban nem akarok szemethunyni a könyv hibáiról sem. Nehezen, és talán nem is indul be igazán a történet. Lassú folyású, néhol túlságosan is, és idönként le is ül. Lehet, hogy így jobban nyomasztja az olvasót, de én néha az unalmat éreztem inkább. Vártam, hogy vége legyen. Fent említettem, hogy kevésnek éreztem a mellékszereplőket. Egy-két gyerekkori emlék helyett jobban örültem volna mondjuk Nick karakterének kibontásának. 

 Nem bántam meg Michelle Richmond művének olvasását, sőt... azonban nem rohanok a következő adagomért tőle. Ha pontoznék, 10-ből 7-et kapna, amely idővel, ha leülepszik bennem még több is lehetne. Bár mint megtudtam, az emlékek sokszor megvezethetnek minket, és könnyen megcsalatkozhatunk általuk. 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://adamolvas.blog.hu/api/trackback/id/tr482224386

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.