"Lelke van itt minden könyvnek, minden kötetnek, amit látsz. Ott él bennük az írójuk lelke, és mindenkié, aki valaha is olvasta, élt, vagy álmodott velük."

READING IS SEXY

Christopher Moore - Lestrapált lelkek

2017. november 05. - Makranczos

Leírni is szörnyű, hogy több, mint 7 éve olvastam a Mocskos melót, ami annak idején megszerettette velem Moore-t. Szerencsére csak én öregszem, és kedvenc viccmesterem ugyanolyan fiatalosan ontja magából a poénokat, mint annak idején.

Nagyon különös dolog történik San Franciscóban: a holtak lelkei titokzatos módon eltűnnek. Valaki vagy valami ellopja őket, és senki nem tudja az okát. Csak annyi sejthető, hogy mindennek egy narancssárga hídhoz van köze.

Charlie Asher halálkereskedő ugyanolyan értetlenül áll a probléma előtt, mint mindenki más. Néha pedig értetlenül fekszik. Mert a probléma annyira fogós, hogy konkrétan kifekteti. Nem is szólva arról a társadalmi léptékben kisebb, ám számára legalább olyan súlyos problémáról, hogy éppen egy harminc centis mókusember testében várja, hogy buddhista szerzetes barátnője új és lehetőleg élhetőbb testet találjon neki.

Hogy a dolog – de remélhetőleg nem az élet – végére járjanak, szedett-vedett banda verődik össze. Itt van Menta Friss kétméteres halálkereskedő, Alphonse Rivera nyomozóból lett antikvárius, valamint San Francisco hajléktalan császára a két kutyájával. Más már nem is hiányzik, mint hogy Charlie kislánya, Sophie visszakapja a halál feletti hatalmát, az őt védelmező két ördögi véreb pedig visszatérjen hozzá. Az nem kérdés, hogy a pokol előbb-utóbb elszabadul. De ki fogja megállítani?

covers_434657.jpgChristopher Moore az egyik biztosítékom arra, hogy még mindig fiatalos a humorom, és tudok nevetni az alpári kreténségeken. Meg kell hagyni, a szerző bizony nem cicózik, fullba tolja bele az arcunkba a bornírt marhaságot, amelyek aztán tökéletes kikapcsolódást biztosítanak a megfáradt olvasónak. Szerencsére a Mocskos melóval megágyazott történet folytatódik, néhol persze érződik a hollywoodi folytatásokra jellemző erőltetettség, de valahogy mégis csak tovább tudta rugdosni az amúgy teljesen kerek első részt.

A szereplők változatlanul szerethető karakterek, sajnos a két vérebnek, és a szomszéd öreglányoknak kevesebb szerep jut, azonban Menta Friss üdítő színfoltja a Lestrapált lelkeknek. Ami nagy negatívum, hogy Asher karaktere kifulladt, szerencsére azért a sok mellékszereplő elviszik a vállukon a történetet.

 Ami miatt rendkívül szerethető a regény, az bizony a halál témájához történő humoros hozzáállás. Moore nem próbál meg a könnycsatornákra hatva hatásvadász érzéseket kiváltani az olvasóból, egyenértékűként kezeli a holtakat az élőkkel, és a legnagyobb tisztelettel viseltetik a túlvilág iránt. Segít az elfogadásban, és igyekszik a humor által felkészíteni arra, ami mindannyiunkra vár. Titkon remélem, hogy az én lélekedényem egy whiskys üvegben lesz.

A Lestrapált lelkek a 13. könyvem az írótól, és még legalább ugyanennyit szeretnék tőle olvasni.

A példányt köszönöm az Agave Kiadónak.

Don Winslow - A kartell

Eljutottam arra a szégyenteljes pontra, hogy két hónapja írtam utoljára, és sajnos még azt sem mondhatom, hogy ez idő alatt 4 könyvet is elolvastam. Amit viszont egyedüliként befejeztem, azt bizony még húztam volna akár hónapokig is. Don Winslow ezt nagyon odatette...

2004-et ​írunk. Az amerikai drogellenes ügynökség ügynöke, Art Keller harminc éven át vívta elszánt harcát a drogok és a világ leghatalmasabb drogkartelljének vezére, Adán Barrera ellen. A férfi ellen, aki egykor a barátja volt, ám idővel legádázabb ellenségévé vált, miután brutálisan meggyilkolta Keller társát. A véres drogháború minden oldalról megszámlálhatatlan áldozatot szedett, és Keller drágán megfizetett azért, hogy végre rács mögé dugta Adánt: elveszítette az asszonyt, akit szeretett, a gyermekeit, a legjobb barátját és mindazt, amit addig igaznak és erkölcsösnek hitt.

Barrera azonban nem sokáig marad börtönben. Megszökik, és újra akarja építeni a birodalmát. Legfőbb ellensége, Keller ezért kénytelen visszatérni önként vállalt száműzetéséből, hogy egy minden eddiginél véresebb és kegyetlenebb, tíz éven át tartó hadjárat során folytassa megszállott háborúját a drogok és Barrera ellen, aki vérdíjat tűzött ki a fejére. Akárcsak Kellernek, Barrerának is egy megváltozott világban kell boldogulnia, új szövetségesekkel, harcostársakkal és az új nemzedék soraiból előlépő riválisokkal, akik sem félelmet, sem irgalmat nem ismernek.

A kartell a bosszú, a becsület, az önfeláldozás és az elszántság grandiózusan megfestett tablója, egy olyan emberrel a főszerepben, aki magával az ördöggel száll szembe, és borzalmas árat kell fizetnie, ha le akarja győzni.

covers_413456.jpgA kartell előzményregényét, a Drogháborút 7 éve olvastam, és megnézve azt a bejegyzésem, bizony el voltam ájulva. A Drogháború óta megjelent a Barbár állatok, és A gandzsa urai, azonban mindkettő könyv csak egy szolid kitérő lehetett, egyfajta bemelegítés, hogy megíródjon ez a borzasztóan megrázó, és egyben tökéletes nagyregény.

Winslow a drogok elleni harcot a közelmúltig mutatja be, közben folyamatosan olvastam cikkeket, néztem videókat a témában, győzködve magam, hogy legalább a könyv nagy része fikció. Itt ért az első mellbevágás, ugyanis még a kartellek, és vezetőik nevei is közel megegyeznek a valósággal. Mesterien van összefonva a tőlünk egy óceánnal távolabbi ország valóságos közelmúltja (vagy inkább jelene) fiktív szereplőkkel. Winslow is egyfajta fejlődésen ment át az évek során, a szikár, nyers, rövid prózát egy részletgazdagabb, belső monológokkal teletűzdelt, helyenként megrészegítően szép szöveget olvasunk. 

Már a Drogháború is viszonylag sok főbb szereplőt mozgatott, A kartell azonban ezen is túl tesz. Megszámolni sem tudom, hogy jelentősebb karakter van megjelenítve. Talán a valóság is lehet annyira gonosz, hogy elmosódnak a határok bűn és bűn között, és mennyire találó közhely, hogy az ellenségem ellensége bizony akár a barátom is lehet. Barrera és Keller nem egymás ellentétpólusai, hanem egymást kiegészítő lelkek, akiken keresztül a pénz, a politika, a hadsereg, a kapitalizmus legmélyebb, ocsmány bugyraiba tekinthet be a nyájas olvasó.

Kivétel nélkül az összes szereplő és minden névtelen, és hangtalan ember megjárja a poklot, az olvasó fel sem foghatja, hogyan fér ennyi gyilkosság, kínzás, zsarolás és lelki terror egy ország életébe. A Drogháborút annak idején az író látomásának neveztem, A kartell pedig maga a valóság tragikus felismerése.

Szemléltetésként néhány adat:

150 ezer ember halt meg a mexikói drogháborúban 2006 óta, és további 30 ezren eltűntek. Az évtized haláleseteinek és bánatának sok áldozata névtelen maradt, de voltak olyan esetek is, amelyek a címlapokra kerültek: az a huszonkét civil, akiket a hadsereg Tlatlayában végzett ki, a 43 diák, akik 2014-ben Ayotzinapában tűnt el nyomtalanul.

A halálozási mérleg jóval meghaladja azt a 103 ezer polgári áldozatot, akik az afganisztáni és az iraki háborúkban haltak meg 2007 és 2014 között. 2012-re a mexikói gyilkossági arány a világelsők között volt, huszonegy gyilkosság jutott százezer lakosra.

 Jelen jelentéktelen bejegyzésemet a könyv vége felé található szövegrésszel zárom:

És mind bűnösek vagytok.

A ti bűnötök a gyilkosság, a kínzás, az erőszak, az emberrablás, a rabszolgaság, az elnyomás. A legnagyobb bűn mégis a közönyötök. Észre sem veszitek azokat, akiket eltiportok. Nem látjátok a fájdalmukat, nem halljátok a jajgatásukat, számotokra hangtalanok és láthatatlanok mindazok, akik ennek a háborúnak az áldozatai, amelyet a fejük felett vívtok egymás ellen.

Ez nem a drogok ellen vívott háború.

Ez a szegények elleni hadjárat.

 

Herman Koch - Nyaraló úszómedencével

Közel egy éve A vacsora nagy hatással volt rám, úgyhogy bíztam benne, hogy Koch újabb megjelenésében sem fogok csalódni. Ha úgy vesszük, hogy A vacsora megüli az olvasó gyomrát, akkor a Nyaraló úszómedencével talán még fájdalmasabb tüneteket produkál.

Amikor egy félresikerült orvosi beavatkozás következtében meghal Ralph Meier, a híres színész, háziorvosának, dr. Marc Schlossernek színt kell vallania. Hiszen a szakmai becsülete forog kockán. Nem mintha lesújtaná Ralph halála, ám a filmcsillagok menő háziorvosaként nem rejtegetheti az igazságot.
Minden az előző nyáron kezdődött, amikor Marc a feleségével és két kamasz lányával meglátogatta Meieréket egy tengerparti nyaralóban. Kellemesen berendezkedtek, élvezték Meierék és filmes barátaik ingerlő társaságát, de egy szörnyű tragédia váratlanul közbeszólt, és megmutatta, hogy senkiben sem lehet megbízni. Ahogy a nyaralás lassan rémálomba fordul, Ralph későbbi halálának körülményei is értelmet nyernek, és feltárul a nyári tragédia mögött rejlő, zavarba ejtő valóság.

covers_388410.jpgA könyv felütése már érezteti, hogy megint valami, az általánostól igencsak eltérőt fog az olvasó kapni. Adott a mi jó háziorvosunk, akinek lapról-lapra betekintethetünk a gondolataiba, és senkinek ne legyenek kétségei, dr. Schlosser egy valódi pszichopata, aki a munkáját talán igen, de az embereket biztosan nem szereti. Van az ő kedves kis családja, és vannak ugye a híres betegei, köztük a levitézlett Meier, akinek felkelti a figyelmét az ő megnyerő orvosa, és annak szimpatikus családja. A nyájas olvasó keresi a hősöket, azonban ameddig eljutunk a nyaralóig, már minden szereplő egy igazi gennyládaként materializálódik. Igen, még a két család 4 gyereke is szemöldök ráncolást eredményez. A nyaralóban történtek aztán egy, a Nem félünk a farkastól-ban olvasottakhoz hasonló drámát eredményez, annál persze kevésbé elegánsabb, de hasonlóan megrázó eseményekkel....

Külön bekezdést érdemelnek a karakterek, ugyanis A vacsorával ellentétben itt minden szereplő alaposan ki van dolgozva. Nézzük csak, van ugyebár a doktor úr, az ő szép, de klasszikus unatkozó gazdag felesége, a teátrális Meier az ő méltatlanul elhanyagolt feleségével, valamint üde színfoltként a vendégkört növeli egy idős és gazdag hollywoodi rendező az ő 18-20 év közötti barátnőjével, aki nem beszéli a társaság anyanyelvét. Tökéletes csapat egy tökéletlen nyaralás lebonyolításához. A tragédiát nem ecsetelem, de bizony a szerző korábbi regényét ismerőknek nem lesz nagy meglepetés, hogy bizony tabukat próbál Koch újfent döntögetni.

Ahogy sodródik a történet, úgy gondolkodtat el az író csalódról, megcsalásról, célokról, műhibáról, agresszióról, vágyról és vezeklésről.... A legérdekesebb talán a fő eseménynek a különböző szereplők általi értékelése, a fél- és dezinformációk hatása, és azok félrevezető jellege. A teljes igazságra mintha senki nem lenne valójában kíváncsi, félnek, hogy önmaguk igaza kérdőjeleződik meg, ezáltal önigazolni sem lehet majd. Abszurdnak tűnik, de az ember még a legmegrázóbb eseményekkor sem az igazságot, hanem a bűnöst keresi. 

Annyira mosolygok magamon, hogy akár csak A vacsora esetében, jelen regényt is próbáltam provokációként felfogni. Felnagyított karakterek, eltúlzott valóság, szélsőség események, gondoltam újfent magamban. Aztán elkezdtem mélyebben gondolkodni.

Egy kórház főigazgatója maró lúggal öntötte le volt barátnője nemi szervét. 

Idős, gazdag hollywoodi rendező és a fiatal reményteljes szépség. Idős hollywoodi producer és a fiatal felesége.

Persze csak hangosan gondolkodom, a valóság ennél sokkal szebb és jobb. Igen Ádám, győzködd csak magad, vagy takard el a szemed, fogd be a füled, és gondolj arra, hogy kizárólag Herman Koch akart bántani..... Nem szeretnék nyaralót úszómedencével.

Carlos Ruiz Zafón - Marina

Zafón Az Elfeledett Könyvek Temetője trilógiával elrabolta a lelkem, ezáltal nem kérdés, hogy minden új megjelenésére azonnal lecsapok. Az Európa Kiadónak hála megismerkedhettem egy, a világhírnév előtti regényével, amely szintén nem okozott csalódást.

Lelkünk ​padlásán valamennyien őrzünk egy-egy titkot. Íme, itt az enyém.

1980, Barcelona. Óscar Drai, egy óvárosi bentlakásos intézet lakója szívesen barangol az iskola környékén omladozó régi paloták közt. Egy alkalommal be is merészkedik az egyik elhagyatottnak látszó épületbe, ahol a látszat ellenére laknak: egy festőművész és kamasz lánya, az írói ambíciókat dédelgető bátor, szépséges Marina.
A két fiatal közt szerelmes barátság szövődik, és a lány egyszer elviszi Óscart a titokzatos árnyakkal teli régi temetőbe. Az egyik sírhoz rendszeresen kijár egy lefátyolozott személy, akiről nem lehet tudni, nő-e, férfi-e vagy inkább kísértet. Letesz egy szál virágot, aztán ellebeg.
A síron nincs név, csak egy szétterjesztett szárnyú fekete pillangó vésete.
Óscar és Marina a jelenést követve további fekete pillangók nyomára jut, és vérfagyasztó kalandokba keveredik.

covers_416915.jpgHát nem tudom, hogy mondható-e a Marina ifjúsági regénynek, ugyanis bár koromat meghazudtolóan fiatalos vagyok, azért helyenként a frászt hozta rám a könyv. Még mindig magával tud ragadni az író gótikus, rémisztő, de mégis emberközeli írásmódja, könnyedén olvastatja magát, mégis komoly gondolatok fogalmazódnak meg. A fiatal Óscar és Marina kapcsolata egy ideig a gyermeki kurtán furcsa szerelem képében csak finoman jelenik meg, azonban a történet előrehaladtával az olvasó sejti, miért is tartja Zafón a legszemélyesebb könyvének. A könyv nagy titka még az én lelketlen személyemet is meghatotta.

Zafón tökéletesen ötvözi az ódon falak közt megbúvó rémes dolgokat a fiatalkori szerelem megmosolyogtató, de ártatlanságában csodálatos érzésével. A Marina mindemellett Óscar felnőtté válásának katarzisát is elénk tárja,de bizony nyomasztó, és végtelenül szomorú  beteljesülés ez.

Ezt a könyvet tilos nyáron, tengerparton olvasni, inkább egy hideg, téli, borongós este tudja igazán kibontani a hatást.

Lionel Shriver - Nagytestvér

Az írónő eddigi összes magyarul kiadott regényét imádom. Bátran nyúl olyan témákhoz, amelyeket a legtöbben kerülünk, vagy csak kellemetlenül érezzük magunkat tőle. A Nagytestvér is ilyen regény, és pont azt kaptam, amire számítottam.

Amikor ​Pandora kimegy a bátyja, Edison elé az iowai belföldi reptérre, szó szerint nem ismeri meg őt. A négy év alatt, amióta a testvérek utoljára találkoztak, az egykoron karcsú, menő New-York-i jazz zongorista elképesztő módon elhízott. Mi történhetett?
És nem is csak a testsúlyról van itt szó. A magát Pandora világára rászabadító Edison összetöri az asszony férjének, Fletchernek egyik saját kezűleg készített bútorát, irgalmatlan mennyiségű reggelit készít a családnak, és nem csupán arra veszi rá Pandora mostohafiát, hogy ejtse a főiskolát, de arra is, hogy maradjon ki a középiskolából.
Miután a sógora már enyhén szólva túl sokáig élt vissza a vendégszeretetével, Fletcher ultimátumot intéz a feleségéhez: vagy ő, vagy én. Pandora a házasságát és fogadott családját is kockára téve a bátyját választja – aki az ő fogyás terén nyújtott segítsége nélkül holtbiztosan a korai sírba enné magát.

covers_387358.jpgNa igen, szerencsére a leírásból csak az olvasható ki, hogy Pandoranak van egy elhízott bátyja, akin ő szeretne segíteni, feláldozva akár a boldog családi életét. Ha csak annyi lenne a történet, akkor azt a könyvet nem Shriver írta volna. Megismerjük a regényben az amerikai álom árnyoldalait, kezdve a sorozatsztár apával, aki leszarja a gyerekeit, képet kapunk az egészségmániáról is, és természetesen látjuk magunk előtt Edisont, akiről nem tudjuk eldöntetni, hogy a depresszió miatt hízott el, vagy a kövérsége tette depresszióssá...

 A Nagytestvérben egyik szerepelő sem szimpatikus, ez pedig csak azért érdekes, mert az írónő eddig mindig húzott egy-egy karaktere felé, de valahogy sem Pandorat, sem Edisont, főleg nem Fletchert nem lehet kedvelni, inkább csak szánni való antihősök mind. Ami nagyon tetszett, hogy tudunk drukkolni Edisonnak, hogy sikerüljön a kitűzött célját elérni. Nem kicsit megmosolyogtató dolog fekve, nassolva olvasni arról, ahogy egy túlsúlyos ember hónapokon át keményen folyadék diétázik, és fokozatosan sportolásra kényszeríti magát. Szinte heroikus küzdelmet folytatnak szereplőink a hőn áhított cél, a normális testsúly elérése végett. Hogy sikerül-e lefogynia Edisonnak? Túléli-e Pandora házassága az egy év különélést? Fletcher mekkora árat fizet a balfasz ultimátumáért? Ezekre a kérdésekre bár kapunk választ, azonban Shriver egy nem várt (?) pillanatban csavar egyet a történeten, és fenekestől felforgat mindent, amit addig olvastunk, hittünk, gondoltunk, reméltünk.

Libabőrös vagyok ahogy írom ezeket a sorokat, annyira meglepett, és ki kell nevetnem magam, hogy bizony milyen naiv alak is vagyok én.

A Nagytestvér bár nem az írónő legerősebb könyve - az ugyanis még mindig az Ennyit erről - ,azonban büszkén foglal helyet a nappalimban, és bátran ajánlom mindenkinek!

 

Megan Miranda - Minden eltűnt lány

A tavalyi év utolsó olvasott könyvének hagytam időt, hogy leülepedjen, és kiderüljön, tetszett-e a valójában. Megmondom őszintén, sokat nem vártam tőle, egy jó krimit akartam olvasni.

Nicolette ​​Farrellnek boldog élete van Philadelphiában: sikeres a munkájában és nagyon szereti a vőlegényét. Most rövid időre mindkettőnek hátat kell fordítania, ugyanis vissza kell térnie beteg édesapjához szülővárosába, Cooley Ridge-be, ahol nem csak az elhelyezéséről kell gondoskodnia és eladnia családi házat, hanem szembenéznie a múlttal is: tíz év telt el azóta, hogy legjobb barátnője, Corinne, nyomtalanul eltűnt.

Az amerikai kisváros keveset változott ezalatt az évtized alatt, a korábbi rendőrségi vizsgálat érintettjei mindmáig itt élnek: Nic bátyja, Daniel, és felesége, Laura, gyermeket várnak; Jackson a városi bárban dolgozik; Tyler – Nic volt barátja – pedig Annaleise Carterrel randevúzik, aki a csapat alibijét jelentette arra az estére, amikor Corinne-nak nyoma veszett. Néhány nappal Nic hazaérkezését követően azonban Annaleise eltűnik. Nic és barátai ismét megrázó drámai események középpontjában találják magukat, amelyek felidézik Corinne esetét, és rég behegedtnek vélt sebeket tépnek fel.

Megan Miranda az év egyik legjobban várt pszichológiai thrillerében visszafelé meséli el a történteket – a 15. naptól haladva az 1.-ig –, melyben Nic mindent megtesz azért, hogy kiderítse az igazságot Annalaise eltűnésével kapcsolatban, miközben megdöbbentő dolgokat fedez fel a barátairól, a családjáról és arról, mi is történt valójában a legjobb barátnőjével tíz évvel ezelőtt.

covers_410936.jpgUgye milyen izgalmasan hangzik? 10 év távlatából 15 nap alatt megoldódik egy rég elfeledett, megoldatlan eset. A történet eleinte a jelenbe játszódik, Nic visszatérésével, majd hirtelen ugrunk a 15. napra, és onnan szépen visszafelé. Aggódtam, hogy nehezen lesz követhető, meg vissza kell majd lapoznom folyamatosan, de szerencsére az írónő ügyesen birkózott meg ezzel a technikával. A könyv legnagyobb érdemét el is árultam, ugyanis a középszertől pont ez a frappáns írásmód menti meg a történetet.

Nem először találkozom olyan könyvvel, amiben a szereplők egytől egyig ellenszenvesek. Utoljára A lány a vonatonban éreztem,  hogy bizony minden karakter valamiért furcsa, és képtelen voltam azonosulni, nem hogy izgulni, drukkolni értük. Egy biztos, nem lehet könnyű egy vidéki kisvárosban felnőni még Amerikában sem, ahol mindenki mindent tud a másikról, nincsenek titkok, csak titkolózások, a párok társaságon belül váltják egymást, és mindenki egyet akar, valahogyan elmenni onnan. Messzire, egy nagyvárosba, ahol van magánéleted, nem ismer mindenki, és nem is akar mindenki ismerni.  Érdekes kórképet tár ebben a témában elénk az írónő, ami bevallom, tetszett. Ha izgulni nem is, de azért csak kíváncsivá tett, mi is történt Corinne-al.

A válasz kicsit meglepett, bár kódolva volt. Tetszett a könyv lezárása, bár Annalaise történetének a vége nekem már sok volt....

Nem mondom, hogy évek múlva emlékezni fogok rá, de az biztos, hogy Megan Miranda köteteire ezek után fel fogok figyelni. Kellemes téli kikapcsolódás, egy tényleg üdítő történetvezetési megoldással. 

 A kötetet köszönöm az Agave Kiadónak.

Szántó Dániel - Revans

Hm, fiatal magyar szerző tollából kortárs, magyar krimi. Örvendezett a lelkem, és bizony komoly elvárásokkal nyitottam ki a kötetet.....

Alig ​​pár év telt el Magyarország történetének legbrutálisabb gyilkosságsorozata óta, most mégis egy újabb borzalmas üggyel néz szembe az Országos Rendőr-főkapitányság. Egy fiatal nőt különös kegyetlenséggel gyilkoltak meg a saját otthonában. A holttest jobb lábát levágták, a kiérkező nyomozócsapat pedig tehetetlenül áll az eset előtt.
Az egy éves kényszer-eltávozásból külföldről hazatérő Várnay Benett kénytelen csatlakozni a különítményhez, és a deviáns viselkedéséről elhíresült nyomozó hamar egy szövevényes bűncselekmény-sorozat útvesztőjének kellős közepén találja magát. Nincs gyanúsított, sem indíték, és nem egészen öt nappal az első után történik egy újabb gyilkosság, ami kísértetiesen hasonlít az előzőhöz.
Ám a tettes ez alkalommal az áldozat bal lábát vágta le, ráadásul egy üzenetet is hagyott hátra, ami minden kétséget kizár: a fővárosban újra sorozatgyilkos szedi áldozatait. Benett tudja, hogy egyre fogy az idejük a következő gyilkosság megelőzésére, miközben bénítóan hat rá a felismerés: nem lehet a véletlen műve, hogy pont aznap követték el az első gyilkosságot, amikor hazatért.
A régi sebek pedig egyre jobban felszakadnak. Az alvilág ura, akit a drogosok csak Sakálnak hívnak, egyre magabiztosabban birtokába veszi Budapestet, s már a rendőrség sem tud gátat szabni a nagyhatalmú kartell terjeszkedésének.

b288455.JPGLassan megszokhatnám, hogy véget ért a figyelemfelkeltő, rövid, de annál sejtelmesebb fülszövegek kora, és a helyét átvette minden blogger álma, amikor is nem kell a történetet ismertetni. Talán az olvasók lettek bizalmatlanok, talán csak nem tudunk összefoglalni, minden esetre legalább megkímélhetem magam az ismertetéstől. 

Na nézzük csak, Szántó Dániel olvasott ember. Dániel szereti a krimiket, főleg a skandináv országokból származóakat. Kedveli a karaktereit, és ügyesen bánik a cselekményszövéssel. Szereti elültetni az olvasóban a kételyt, hogy talán nem is az a gyilkos, akire elsőre gondolunk. Okosan tereli el a gyanút, és ügyesen szór szét szalmaszálakat a történetben. Bevallom, nem tudtam kitalálni ki a darabolós barátunk és emiatt jár is a nagy pacsi. Na de Dániel, rájöttem én aztán, hogy azért nem találtam ki, mert előbb volt meg szerintem minden a történetben, és a vége előtt jöttél rá, hogy hoppá, krimi imádó barátaid nem érik majd be holmi egyszerű csavarral, ma már több kell, úgyhogy előhúztad Őt, és jól megmagyaráztad a motivációit. Egyik kedves egyetemi oktatóm mondta egy szóbeli vizsgám értékeléséül, hogy "kedves Ádám, ez bizony nagyon átlátszó volt, de őszintén szólva, nekem tetszett, én bevettem". Na, pont így vagyok én a Revanssal, tudtam ugyanis, hogy mire megy ki a játék, és hogy palira vesznek, de tetszett. Nagyon is.

Ha javasolhatok, és még nem volt hozzájuk szerencséd, olvass Jeffery Deavert és Dennis Lehanet. Mindkettőjüket más miatt fogod szeretni.

Ha kérhetek, ne nevezzük Benettnek a magyar főhőst. Legyen inkább Dániel. Komolyan. Kérem, hogy ne David Guetta szóljon a rádióból, hanem ha már kortárs, akkor Daft Punk, vagy Lady Gaga, bárki, csak ne Guetta. 

Ha kívánhatnék, akkor sok-sok eladott példányt, és pozitív visszajelzést szeretnék a Revansnak.

Gratulálok, nagyon is ígéretes debütálás. Ne hagyd abba az írást és ne múljon el a krimi iránti szereteted; építs fel egy olyan kategóriát, amit aztán magyar krimiként emlegethetnek.

Üdvözlettel:

Ádám :)

Ania Ahlborn - Vértestvérek

Na de kérem szépen, ez nagyon durva volt. Igen, így in medias res kell ezt közölnöm, ugyanis ez nem 18, hanem talán 28 karikás horror a javából.

Az ​​Appalache-hegység mélyén található egy ház, messze a civilizációtól. A Morrow család lakja, akik magányos, maguknak való emberek. Csak néha mennek be a legközelebbi városba, egyébként senkit nem zavarnak. S épp ezért senki nem megy hozzájuk kérdéseket feltenni, amikor eltűnik egy-egy fiatal lány. Pedig elég lenne csak felásni a környéküket, és Nyugat-Virginia állam legkegyetlenebb gyilkosai lepleződnének le.

A tizenkilenc éves Michael is kötelességtudóan részt vesz családja erőszakos tevékenységében, de sosem lelte örömét benne. A fákon át visszhangzó sikolyoktól sokszor kirázza a hideg. Normális életre vágyik, és bízik benne, hogy egyszer meg is kapja… Mikor a szomszédos kisváros lemezboltjában találkozik Alice-szel, azonnal megigézi valami, és meglátja a kiutat. Egy pillanatra elfelejt minden szörnyűséget, ami az életét kísérte. Azonban a családja rögtön emlékezteti, hogy hol a helye.

covers_408158.jpgÚristen, ez meg mi a háborodott fene volt? Lehet én vagyok egyre puhányabb, de ez a regény bizony földhöz vágott, majd egyesével kitépte a végtagjaimat. Ennyire nyomasztó, kegyetlen, és vérbő könyvet még nem olvastam. Szinte fájt minden mozzanat, gyűlöltem a Morrow családot, az anyától szabályosan a hátamon felállt még a nem létező szőr is. Sajnáltam Michaelt, és nem éreztem egy percig sem a felelősségét.....

A történetről nem árulkodom, ugyanis krimiket megszégyenítő csavarok vannak a könyvben elrejtve, amelyek ismerete persze a cselekmény nyers brutalitásán és kilátástalanságán nem enyhít, de az élvezeti értékén ront. Itt van tehát a lényeg, hogy igenis élvezni lehet ezt a kőkemény horrort. Mondhatni kategóriájában kiemelkedőt alkotott az írónő. Az a fajta kegyetlenség mászik le a lapokról, amely után azonnal el kell menni egy rajzfilmre, állatsimogatóba, Halász Judit koncertre, bárhová, csak tudd elfelejteni. Ha hasonlítanom kéne, akkor a francia horrorfilmek közül az Ott bent, és a Mártírok párja lenne. Illusztris társaság ez bizony, de kérem, hogy ne filmesítsék meg. Szinte biztos, hogy betiltásra kerülne.... Kellhet ennél nagyobb elismerés?

Ania Ahlborn rendkívül jó stílusban, kemény csattanóval, megrázó végkifejlettel, az emberi lelket összefacsaró, majd szétszakító könyvet tett le az asztalra. Gratulálok, ez bizony nagyon szép munka volt. 

Az elmúlt 3 év legjobb, legbrutálisabb horrorja. 

A kötetet köszönöm az Agave Kiadónak.

Kazuaki Takano - Genocide

Hát kérem szépen, eltelt egy hónap, de csak nem akartam róla írni. Bíztam benne, hátha a rajongásom lankad, de a fenéket, az idei év talán legjobbját nem tudom ilyen hamar elfelejteni.

A kongói dzsungelben az amerikai kormány által toborzott zsoldosok hajtanak végre titkos küldetést, egy negyvenfős pigmeus falut és a velük lakó amerikai antropológust kell megsemmisíteniük. Küldetésüket nehezen értelmezhető kitétellel egészítik ki: ismeretlen élőlénnyel fognak találkozni a pigmeusok közelében, ezt is öljék meg. A különös megfogalmazás nyugtalanítani kezdi a négy zsoldost, idegen létformákkal kapcsolatos sejtéseket ébreszt bennük. A különítmény vezetőjének, Yeagernek beteg a kisgyereke, végső stádiumú tüdőszklerózisban szenved. Japánban egy hirtelen elhunyt kutatóorvos egyetemista fia, Kento megtalálja apja utasításait, amelyekből kiderül, hogyan folytathatja a félbeszakadt gyógyszerkísérleteket. A kifejlesztendő orvosság éppen arra ad esélyt, hogy Yeager gyermeke meggyógyulhasson. Kento próbálja megvédeni a tudományos eredményeket, de egyre többen üldözik. Vajon sikerül-e kiderítenie, mit tartalmaz a régi szakértői jelentés, amelyet az FBI titkosított?

covers_362300.jpgUgye milyen egyszerű a történet a fülszöveg alapján? Bevallom, tartottam tőle, hogy valami ordas nagy baromság lesz ez az egész, de aztán közel 3 oldal után éreztem, hogy ez bizony nagyon jó könyv, és hogy mennyire, az lapról lapra csak fokozódott. Utoljára talán kisgyerekkoromban tudtam annyira rajongani, mint a könyv olvasatakor, és köszönhető mindez a komplex, de mégis teljesen egyszerű történetvezetésnek, a tökéletes stílusnak, amely egyszerre thriller (ez a techno-thriller kifejezés nekem furcsa), akció, kaland és csipetnyi dráma.

Persze, mindenkinek könnyű dolga lenne, ha elárulnám a szakértői jelentés lényegét, de azt már nem, ahhoz el kell jutni a könyv harmadáig. Bevallom, nehezen aludtam én is, tudna akartam mi a frász is lesz a kongói dzsungelben, mi köze mindehhez a katonáknak, és hogy a fenébe jön a képbe az USA elnöke, és egy japán egyetemista. Olyan jól szórakoztam, hogy minden kialvatlan napot megért a könyv, és persze folyamatosan füstölt a kezem alatt a google, annyi plusz információhoz jutottam biológia, történelem, orvostudomány, szociológia, kultúrantropológia stb. témában.

A legnagyobb rajongásomat a könyv címének a történetben található többszöri felbukkanása váltotta ki. Nem akarok árulkodni, de a könyv valójában tényleg a népírtás(ok)ról szól. Az olvasó valójában kellemetlenül érzi magát, és a rajongásom is csak annak tudható be, hogy mennyire zseniálisan kólintja fejbe Takano a társadalmat és történelmünket, ami nem áll gyakorlatilag másból, mint saját fajunk elleni folyamatos háborúskodásból. A szerző nem hagy kétséget afelől, hogy az emberiség problémái megoldódnak, a kérdés, hogy hiszünk-e az elméletének.

Humán beállítottságúként faltam a tudományos részeket, sőt, kissé az irigység is elfogott, és szívem szerint azonnal beiratkoznék antropológia szakra....

A Genocide olvasásával akár véget is érhetett volna az év, ugyanis szinte biztos, hogy idén nem olvasok már ennél jobb könyvet. Azt hiszem meg kell ismerkednem hamarosan Michael Crichton munkásságával.

Hermann Hesse - Narziss és Goldmund

Dani barátom meg fog ölni a bejegyzésem miatt. Az ő egyik kedvenc írója, évek óta ajánlja, hogy ugyanis minden szava, minden könyve aranyat ér Hessenek. Hát én megtettem ami tőlem tellett, de nem. Sajnos nagyon nem....

Goldmund egész életén át a művészi ideált keresi. Ehhez azonban önmagára kell találnia; érzéki tapasztalatokon alapuló önismeret, a természet adományozta tehetség kibontakoztatása és kamatoztatása lehet csak legfőbb célja. Az önkeresés és önismeret útján sokáig segíti az ellentétes jellemű Narziss, az aszkéta paptanár, a szellem embere. A főhős fejlődése, útja önmagához és a művészi beteljesüléshez egy ellentétes, taszító-vonzó póluspár dinamikus erőterében zajlik.

covers_313344.jpgEmlékszem, még nagyon régen egyik kedvenc könyvemmé vált Máraitól a Vendégjáték Bolzanóban, és akkoriban mindig ahhoz hasonló könyveket kerestem. Egy még régebbi kedves ismerős mondta egyből, hogy én a Narziss és Goldmundot keresem. Hosszú évek teltek el azóta, de végül ügyesen és kreatívan egy szép példánnyal ajándékoztak meg. Nagyon boldogan álltam neki, azonban már az első oldalakkor elkezdődött kettőnk harca, amelyet egy majdnem féléves gigászi küzdelem követett.

A történetről nincs mit beszámolnom, a fenti fülszöveg maximálisan túl is írta azt. A legnagyobb probléma nem is a valódi történetnélküliséggel volt, hanem főként azzal, hogy semmilyen szinten nem tudtam azonosulni a két főhőssel. Nem értettem a mondanivalójukat, céljaikat, motivációjukat.... Ami a legrosszabb, hogy még csak szimpatizálni sem tudtam velük. A könyvben elrejtett gondolatok nem kerültek felszínre, pedig végig éreztem a potenciált ebből a két pólusból, a tökéletesen más karakterekből, de végül csak egy szenvelgős, egymással kurtán furcsa kapcsolatban lévő félkész egyéniséget kaptam. Igen, a félkész a legjobb szó talán. Természetesen Goldmund az, akinek természeténél fogva közelebb kellett volna, hogy álljon hozzám, azonban valahogy az örök keresés, ahogy az életében csak időlegesen tudott nyugvó pontra érni, szó szerint idegesített. Narziss, bár egyszerűbbnek tűnik, valamiért nem a szellemi nagysága maradt meg bennem, hanem nagyon érdekes vonzódása Goldmundhoz. Teológus emberként szinte majomszeretettel gondol az ő barátjára, de a legtöbb gondolata csak lóg a levegőben, olyan, mintha fogalma nem lenne, mit is akar átadni Goldmundnak....

Azt hiszem ezt az írást most abba is kell hagynom. Rá kell jöjjek, sem a szellem, sem a művészet embere nem vagyok, csak egy egyszerű halandó. Nagyon akartam, hogy szeressem ezt a könyvet, de sajnos nem tudom.

 

Blake Crouch - Sötét anyag

Annyi szabad időm van, hogy lassan egy hónapja nem írtam az idei év általam olvasott egyik legjobb könyvéről. Azért merek ilyen pozitívan nyilatkozni, mert ennyi idő után is magam előtt látom ezt a szinte tökéletes scifi-akció-dráma ötvözetet. Crouch a Wayward Pines-trilógiával magasra tette a lécet, de könnyedén sikerült  is megugrania.

Elégedett ​vagy az életeddel? Ezek az utolsó szavak, amiket Jason Dessen hall, mielőtt az elrablója leüti. Mielőtt egy hordágyra szíjazva ébred, vegyvédelmi szkafandert viselő emberek között. Mielőtt egy olyan férfi, akivel soha nem találkozott, rámosolyog, és azt mondja neki: Úgy örülök, hogy újra látlak, barátom.

Abban a világban, ahol felébredt, Jason élete teljesen más, mint korábban. A felesége nem a felesége. A fia meg sem született. Ő maga pedig nem csak egy átlagos egyetemi tanár, hanem ünnepelt zseni, aki egy forradalmi dolgot alkotott – olyasmit, ami a lehetetlennel határos.

Vajon melyik világ a valóság? És ha az emlékeiben élő otthona tényleg létezik, hogyan tudna visszajutni imádott családjához? A választ egy meglepő és hátborzongató utazás során kapja meg, miközben kénytelen szembenézni önmaga legsötétebb oldalával, és megküzdeni egy legyőzhetetlennek tűnő, rémisztő ellenféllel.

covers_399866.jpgA fülszöveg szerencsére pont nem érzékelteti azt a mélységet, ami a Sötét anyagot jellemzi. Persze, szórakoztató irodalom, de mégis olyan szintű érzelmeket váltott ki belőlem, amire régóta nem volt példa. Hosszú idő után végre faltam egy könyv lapjait, imádtam az egész felépítését, Jason karakterét, a filmes jelleget, valamint azt a pluszt, amit megkaphattam végre.

Az a baj, ha megosztanám itt a gondolataimat, azzal erősen rontanám a könyvélményt, de annyit elárulhatok, hogy amennyiben a szerző filmrendezésre adná a fejét, talán lenne remény új, eredeti történetek megalkotására.

Nem állítom, hogy nem éreztem hasonlót, mint annak idején Wayward Pines esetében, miszerint innen-onnan csippentett az alkotó, azonban olyan lendületesen és képszerűen van összerakva a könyv összes lapja, hogy minden hibáját, és esetenkénti logikátlanságát könnyedén elnéztem.

A Sötét anyag a lehetőségek könyve, az olvasó bátran elkalandozhat, felépítheti a maga világát, amelyben szívesen élne. Létezhet-e tökéletes? Szerintem igen, de azt nem a külsőségek és a környezet határozzák meg, hanem az abban élő emberek. El is jutottam a könyv drámai vonalához, ami Blake Crouch meglepően érzelmes oldalát mutatja, szerencsére kikerülve a giccs kategóriát.

A könyv lezárása, bár hajaz a Wayward Pines megoldására, ugyanis hasonlóan epikus, de talán ember közelibb, és a nagy titok ugyanúgy rejtve marad .....

Kedves Agave Kiadó, amellett, hogy köszönöm a példányt, ezúton be is jelentkezem a következő Crouch regényre. :)

Christopher Moore - A velencei sárkány

Szerintem a szerző olvasta a Bolond bejegyzésemet, és igyekezett a kedvemben járni. Hát mit ne mondjak, sikerült neki. Na de nem lövöm le megint előre a poént, legyen elég annyi, hogy bizony Tarsoly beindul, és már Velencét ostromolja.....

Egy ​​zsidó, egy néger meg egy angol ül a gondolában…

A tizenharmadik század végén járunk, és Velence pont olyan, mint ma: olasz és vizes. Cordelia ide küldte Tarsolyt, hogy a nevében is ellenezze a készülő keresztes hadjáratot. Csakhogy bizonyos kalmárok és katonák érdeke nagyon is a háború felé húz, és jaj annak, aki az útjukban áll.

Tarsoly ezúttal idegen földön idegen szokások között próbálja megállni a helyét, s miután ádázul életére törnek, bosszút forral, felhasználva mindent, ami keze ügyébe kerül: pénzt, fekáliát és még egy titokzatos vízi lényt is, melynek kéj- és étvágya kielégíthetetlen. Szerencsére akadnak segítői is a szép Jessica, az uzsorás Shylock lánya, és Othello, a vitéz mór személyében, így miközben folyik a vér, azért szerencsére jócskán folyik a bor is, és a testrészek mellett a poénok is folyamatosan repkednek.

covers_393356.jpgA fülszöveg szerencsére nem túloz, a történet kellőképpen kalandos, a szereplőket pedig bár Shakespeare teremtette meg, azonban Moore adott kellő kreténséget, és humort ahhoz, hogy a magamfajta gyarló mihaszna szarrá röhöghesse magát.

Komolyan mondom, Shakespeare volt az egyetlen tétel, amit még véletlenül sem akartam húzni a dicső érettségin. Ha akkoriban sejtem, hogy létezik ez az amerikai író, aki mintegy Mel Brooks módjára ilyen zseniálisan kiparodizálja az Othellót és A velencei kalmárt, hát az biztos, hogy csak belőle készülök. 

Moore zsenije a puritán, altáji, nyers, szókimondó humor művészi szintre emelésében található. Állítom, hogy az eddig általam olvasott körülbelül 10 Moore könyv közül a jelen kötetben szereplő sárkány a leggyengébb állatszereplő, azonban a Tarsoly által megalkotott karakter bőven kárpótol minden hiányosságért. Bárcsak hordhatnék én is gatyapőcöt, lehetne egy Jeff nevű majmom, és kellene egy sexy szellem csaj. A leginkább irigylésre méltóbb még is az, hogy Tarsoly - foglalkozásából kiindulva - gyakorlatilag bármelyik feljebbvalóját elküldheti a picsába, természetesen következmények nélkül. :)

Nézzen le bárki, vagy kövezzenek meg, de engem szórakoztat a folyamatos fingós, kefélős, barbár, szarós poénok  egymásutánja, ami egy kicsit sem sérti Shakespeare hagyatékát. 

A velencei kalmár alaphelyzete fel is keltette az érdeklődésemet, úgyhogy ha könyvben nem is, de színházban örömmel meglesem egyszer. Kívánhatott ennél többet Christopher Moore? :)

Akkor tehát, akár csak a Bolond bejegyzésem végén, újfent kérem, hogy folytassa kedves szerző uram, és nyűgözzön le újfent. Bele sem merek gondolni, Tarsoly mit művelne Rómeó és Júlia történetében...

A példányt köszönöm az Agave Kiadónak.

Paul Tremblay - Szellemek a fejben

Biztos a korral jár, de a horror filmeket az elmúlt években már nem élvezem annyira, mint mondjuk úgy 5-10 éve. Ezzel ellentétben könyvben örömmel keresem a jó paráztatós történeteket, sajnos viszonylag kevés figyelemfelkeltővel találkozom. Szerencsére az Agave Kiadó gondol rám, és eddig számomra ismeretlen, de nagy reményű rémíróval ismertet meg.

A new england-i Barrett család élete romokba dől, amikor a tizennégy éves Marjorie akut skizofrénia jeleit kezdi mutatni. Az orvosok sehogy sem tudják megakadályozni a lány süllyedését az őrületbe, így Barrették tehetetlenségükben a hitbe menekülnek: a helyi katolikus paphoz fordulnak segítségért.

Wanderly atya némi vizsgálódást követően ördögűzést javasol, mert úgy hiszi, hogy Marjorie nem beteg, hanem a gonosz szállta meg. Felveszi a kapcsolatot egy helyi műsorgyártó céggel, akik médiaszenzációt sejtve felajánlják, hogy valóságshow-t készítenek Barrették megpróbáltatásaiból. A család végül a pénz miatt kénytelen belemenni a dologba, és így veszi kezdetét A megszállottság című show. A műsor hatalmas népszerűségre tesz szert, de kisvártatva leállítják, mert a családi házban rémisztő tragédia történik. Annyira szörnyű, hogy a műsorra utaló minden anyagot gyorsan eltüntetnek.

Tizenöt évvel később egy népszerű író interjút kér a történtekről Marjorie húgától, Merrytől. Ahogy a nő visszaemlékszik a múlt elfeledettnek hitt eseményeire, rég eltemetett titkok és fájdalmas emlékek törnek a felszínre – az olvasó pedig egy félelmetes pszichológiai horror kellős közepébe csöppen, ami nem csak az emlékezet és valóság, tudomány és hit kérdéseit feszegeti nyugtalanító módon, hanem az ősidők óta bennünk lakozó gonosz természetét is.

covers_394580.jpgNa, szerencsére a történettel nem kell bajlódnom, az talán túlságosan is körül lett írva a fülszövegben. Igen, a kedves olvasó jól érzi, egy Ördögűző spinoffal van dolgunk, természetesen modern köntösben, keverve a valóságshow-k világával. Na jó, nem leszek ilyen szívtelen, természetesen sokkal többről és másról is szól a könyv, de spoiler veszély miatt visszafogom magam.

A szerző galád módon tréfálkozik, ugyanis amikor azt hinnénk, hogy egy tökéletes horror-mixet kapunk a klasszikusokból összeollózva, elrejtve a mondatok, és a két lánytestvér kapcsolatának bemutatásában egy merőben új, felkavaró, és egyedi thrillert kapunk. Szerencsére majdnem az összes filmes és könyves utalást ismertem, így könnyedén le tudtam hámozni Tremblay sajátját, azt a finom pluszt, ami a könyv letétele után is gondolkodásra ingerel. 

A felszín alatt nagyon súlyos problémákat taglal a Szellemek a fejben, legyen szó családfenntartásról, vallási fanatikusokról, felelősségről, a média abszurditásáról és hatalmáról.

Tökéletesen van felépítve a regény, kezdve jelenünkkel, majd a visszaemlékezések, és beékelve mindebbe egy horror fanatikus blogbejegyzései, aki persze nálam sokkal jobban ír. :)

A történet lezárása tényleg nagyot üt, nem is a csavar okán, hanem maga az egész borzasztó, és kíméletlen. Tremblay az utolsó visszaemlékezéssel bevisz egy gyomrost a léleknek, és túlhalad a horror műfaján, egy annál sokkal sötétebb térbe kalauzolva az olvasót.

Ha ennyi nem lenne elég, akkor kihangsúlyozom: a történet 80 százalékát egy 8 éves gyerek szemével látjuk. Zseniális.

A példányt köszönöm az Agave Kiadónak.

Herman Koch - A vacsora

Igazi botránykönyvnek híresztelik, intellektuális horrornak tartják, nehéz falat ez a könyv, áll a könyvről szóló szalagcímekben. Naivan ültem le elé, és igen keserű szájízzel álltam fel. Ez a könyv bántott.

Négy ember egy csúcsétterem vacsoraasztalánál.
Egyikük országosan ismert politikus, esélyes miniszterelnök-jelölt. Mire véget ér az este, döntésre kell jutniuk egy közfelháborodást keltő ügyben, amely a fiaikat is közvetlenül érinti.
Emberölésről van szó, egy hajléktalan nő erőszakos haláláról.
Meddig mennek el a gyerekek, a karrier, a boldog családi élet megmentése érdekében?
Messzire. Nagyon messzire.

unnamed.jpgAz alapszituáció zseniális, miszerint két felnőtt pár -akiket rokoni szál is fűz egymáshoz- elmennek vacsorázni egy luxusétterembe. A szerző tökéletes keretes szerkezetet alkot a fogások, és a téma között. Bevallom, alig vártam a főétel megérkezését, ugyanis addig főként csak emlékképeket kapunk a holland felső tízezer mindennapjaiból. Brutális őszinteséggel látjuk magunk előtt az elcseszett nyugati eszményképet, sérült emberekkel, politikai korrektséggel, gazdasággal és gazdagsággal. A bonyodalmak természetesen a gyerekekhez kötődnek, és Koch nem átall kőkeményen bekérdezni, és alátenni a boldog hétköznapoknak.

A könyv olvasása közben sajnáltam, hogy nincs gyerekem, ugyanis talán csak akkor érzi át kellőképpen az olvasó azt a fajta erkölcsi dilemmát, amellyel arcon vágják. A legtöbb vélemény abban a kérdésben oszlik meg, hogy jó ötlet volt-e Kochtól, hogy Pault -aki a narrátor, és egyben elsőként szimpatikus szereplő- egy tollvonással beteg emberként ábrázol, ezzel tényleges elérve, hogy az olvasó mind a négyüktől viszolyogjon. Utólag azt gondolom, hogyha egy normális szülő is lenne a történetben, akkor nem lehetett volna ilyen tökéletesen felépíteni ezt az erkölcsi fertőt. 

Normális értékrenddel, és felelősen gondolkodó szülőként nem a könyvben leírtak történnek. Van az a pont, ahol a családi köteléknek el kell szakadnia, még ha a gyermekünkről is van szó. Talán itt jön képbe a társadalom, és az abban való létezés kötelme.....

Számomra a legmegdöbbentőbb kérdéskör az, hogy vajon a gyerek hibáztatható-e a szülők döntései miatt, és mindez fordítva. Amennyiben elfogadom, hogy mindenki szuverén, önmagáért felelős egyén, akkor bizony mindenki saját jogon hülye, és adott esetben bűnhődik. Kell-e a szülőnek a társadalom ellenében védeni a gyermekét a -teszem hozzá jogos- felelősségre vonás elől?

Itt van ez a cukormázzal leöntött, a külső szemlélő számára irigylésre méltó élet lehetősége, erre ezt kapjuk. Nagyon rosszul éreztem magam a bőrömben olvasás közben. Ki tudja, hány ember, barát, rokon vesz körbe minket, aki akár genetika, akár bármi okán ilyen mocskot hord magában? Dühös voltam mindenkire, aki szerepet kap a könyvben, kezdve az éttermi dolgozókkal, a tanárokkal, a politikusokon át a gyerekekkel.

Azt nem tudom, hogy mi volt Herman Koch valódi célja A vacsorával, de azt bizonyosan elérte. A könyv befejeztével kicsit szédülve hátradőltem, és bekapcsoltam az aznapi híradót:

http://24.hu/belfold/2016/05/11/ket-kamasz-kinozta-meg-es-verte-agyon-a-jaszapati-golyat/

Rá pár napra újabb hírek:

http://index.hu/belfold/2016/05/16/gyerekek_rugtak_szet_egy_kaveautomatat/

Van még kérdés?

 

Erlend Loe - Doppler

Van ez a "szép borító" mániám, komolyan, lassan a fogyasztói és marketing gépezet élő áldozata leszek. Akárkinek mutattam az eredeti borítót, mindenki a Mizo tejre asszociált, ami mekkora poén már!? Szerencsére az újabb dizájn már inkább tükrözi a belbecset is. Így utólag úgy terveztetném, hogy a jávorszarvas szájába tennék egy szívószálas tejet.

Norvégia talán legnépszerűbb kortárs írójának ötödik regénye abszurd humorú komoly történet korunk sikeres és okos emberéről, aki nem akar többé korunk sikeres és okos embere lenni. Hirtelen elhatározásból felmond a munkahelyén, és családját hátrahagyva kiköltözik egy sátorba az erdőbe. Vadember lesz. Túlkoros, viking Maugli, modern Robinson, aki minden nehézsége ellenére megkísérli függetleníteni magát a civilizáció termékeitől és kötöttségeitől.

covers_124584.jpgHányszor is gondolkodik el a magamfajta szerencsétlen, hogy milyen jó lenne fogni azt a néhány fontos dolgot az életben, és elvonulni a társadalomtól jó messzire. Kb. kétnaponta érzem azt, amit Doppler, hogy bár kényes testem okán nem is sátorba, de mondjuk egy hegyteteji kunyhóba kéne költözni, közel a gondolatainkhoz, és távol a sok kreténtől. Imádtam Doppler humorát, amelyet Loe szikár, érezhetően fiataloknak írott prózája kihangsúlyoz, bár a mondanivalóval ambivalens érzéseim vannak.

Az alap helyzetkomikum, hogy egy, az életben sikeres, családos ember unja el a banánt, és költözik ki 2-300 méterre (!) az erdőbe, ahonnan természetesen azért rálát a városra. Mi sem természetesebb, hősünk él hal a tejért, ezért gyorsan barterezik magának heti rendszerességgel a kapitalizmus fővédnökének számító áruházból. Ja, hogy azért modern korunknak igenis vannak fontos vívmányai, mi sem bizonyítja jobban, minthogy azért csak meg-meg dézsmáljuk a közeli épületeket fontos eszközökért :) Szürreális jelenet játszódik le előttünk, aminek következtében Doppler társra lel, Bongó személyében. Beállok szépen a sorba, én is szeretnék egyet magamnak otthon. A könyv egyértelmű csúcspontja az, amikor Doppler elmegy a gyermeke szülői értekezletére, és megmondja a a tutit. Az a pár oldalas jelenet 

A könyv csak néhány szereplős, tekintettel a kevés oldalszámra, azonban szerencsére mindenki kellő súllyal bír, okkal lépnek be főszereplőnk életébe.

Erlend Loe regényeket próbáltam komolyan venni, azonban annyi abszurd megoldással operál, hogy elkönyveltem magamban egy Harcosok klubja paródiának, de persze a jó értelemben. Doppler nem egy rousseau-i karakter, még távolabb áll Mauglitól, inkább csak szimplán tele a töke a sok baromarcúval, a felszínes marhaságokkal, és keresi az élete valódi értelmét. 

Hatásvadász, de lelkemnek tetsző befejezést választott az író, úgyhogy kíváncsian várom a folytatást.

Nem állítom, hogy a Doppler alapmű, de nagyon sok helyen értékes mondanivalóval rendelkező, jól megírt, szerethető könyvecske.

Ben H. Winters - Gyilkosság világvége előtt (Az utolsó nyomozó 1.)

Krimi köntösbe bújtatott apokaliptikus sci-fi, amely főként az emberre fókuszál. Mit tennénk, ha tudnánk a világ végének dátumát? Hát hogy a fenébe nem találtam meg előbb ezt a könyvet?

Mi értelme gyilkosok után nyomozni, ha hamarosan úgyis mind meghalunk?

Hank Palace nyomozó már számtalanszor szembesült ezzel a kérdéssel, mióta a 2011GV1 jelű aszteroida megjelent a kutatók radarján. Többé ugyanis nincs esély a megmenekülésre, nincs remény. Csupán hat hónapnyi drága idő maradt a becsapódásig, aztán a Föld elpusztul. A visszaszámlálás során lenyűgöző képet kapunk az apokalipszisbe rohanó Egyesült Államokról: gazdasága összeroppant, a termény a földeken rohad. Zsúfoltak a templomok, zsinagógák. Az emberek világszerte hagyják félbe munkájukat – de nem úgy Hank Palace.
Ő a végére akar járni egy látszólagos öngyilkosságnak, abban a városban, ahol hetente tucatjával történik ilyesmi – csakhogy ez az egy valamiért gyanús neki. Ő az egyetlen, aki mindenáron tudni akarja az igazat, ám nyomozása során sokkal keményebb kérdésekkel is szembesülnie kell annál, mint hogy „ki a bűnös”: Milyen alapokon áll civilizációnk? Mit ér egy élet? Mit tenne bármelyikünk, mit tennénk igazából, ha tudnánk, hogy napjaink meg vannak számlálva?

covers_341103.jpgHuhh, hát ez a könyv eléggé meglepett. Egy különös hangulatú krimire számítottam, de talán jóval többet is kaptam tőle. Bevallom még soha nem gondolkoztam el azon, hogy vajon mihez kezdenék magammal, ha tudnám pontosan, hogy x hónap múlva eljön a világvége. A történet egyes szám első személyben mutatja be az állapotokat, a főhős szemén keresztül látjuk a társadalom reakcióját az aszteroidára, ezáltal sokkal személyesebb is az egész, örömmel helyezgettem magam az öngyilkosság - bakancslista tengelyen. Bevallom, sokszor pesszimista énem durvább geopolitikai következményeket képzelne el hasonló helyzetben, véleményem szerint az egymást amúgy sem túlzottan kedvelő államok lakosai millió számra irtanák egymást, természetesen a történelmi sérelmek végett. :/

Az egyedüli neuralgikus pont a főhősünk, akit lehet kedvelni, motivációit elfogadni, azonban valamiért mégsem tud egészen közel kerülni az olvasóhoz. Lehet, hogy Winters célja pont egy -valljuk be- szürke, néhol unalmas karakter megalkotása volt, ezáltal is a környezetére helyezve a hangsúlyt. Palace a sors (természet) fintoraként került nyomozói pozícióba, amit szerencsére maximálisan meg is hálál.

A történet legerősebb pontja értelemszerűen a vége, amikor is főhősünk megoldja az ügyet, de a katarzis elmarad, sőt, egyfajta morális dilemma elé állítja az olvasót. Imádtam, hogy a valódi bűnöst nem lehet rács mögé zárni, és ez így is van jól.

Nagyon kíváncsi vagyok Az utolsó nyomozó trilógia második részére is, ott már biztos el fog szabadulni a pokol, és Palace jellemfejlődésének, vagy pont, hogy torzulásának is szemtanúi lehetünk.

A Gyilkosság világvége előtt, témájából fakadóan nyomasztó olvasmány, de kellően érdekes képet fest az esetleges jövőnket illetően. Még most sem tudom, mihez kezdenék hasonló helyzetben, és ezt nem is bánom. Maradok a kis biztonságosnak és reménnyel telinek vélt világomban, és olvasok.

A példányt ezúton is köszönöm az Agave Kiadónak.

Lars Kepler - A tűz tanúja

Kimondani is szörnyű, de lassan öt év telt el azóta, hogy olvastam Joona Linna nyomozó második nyomozását, A Paganini-szerződést. Visszanézve a bejegyzésem, talán nem is baj, ugyanis az eltelt időben kézhez vettem hideget-meleget, a krimi és a thriller iránti szerelemem azonban örök maradt. A könyvesboltban félszegen megbújt Lars Kepler legújabb kötete, és már akkor éreztem, újra egymásra kacsintunk.

Flora Hansen halottidéző médiumnak nevezi magát, abból él, hogy a holtakkal folytatott beszélgetéseket színlel. Ám miután egy vidéki leányotthonban holtan találják az egyik fiatal lányt, nagyon is valós látomásai támadnak. Jelentkezik a rendőrségen, és előadja, hogy szellemet látott. Csupán egyetlen nyomozó akad, aki a kételyeit félretéve hajlandó meghallgatni a mondandóját.
Joona Linna felügyelő jóval több időt töltött a bűntény helyszínén, mint amennyit bármely más kollégája szükségesnek tartott volna. Az eset látszólag egyszerű: egy lány meghalt, egy másiknak pedig, aki a gyilkosság éjjelén eltűnt, a párnája alól egy véres kalapács kerül elő. De miért állítja Flora váltig, hogy a gyilkos szerszám nem kalapács volt, hanem egy kő?
Linna kiváló nyomozó, elszánt és makacs, nem elégszik meg a kézenfekvő válaszokkal. Ahogy a történet fokozatosan kibontakozik, minden fejre áll és megkérdőjeleződik: az őrültek normálisnak, az épeszűek őrültnek tűnnek. Az ügy egyszerűnek látszó bűncselekményből a rendőrségen belüli játszmák és egy felkavaró történet elképesztően izgalmas elegyévé alakul. Linna mind mélyebbre ás, mígnem végül saját múltjának egy rémisztően sötét árnyával kell szembenéznie.

covers_370828.jpgMár A hipnotizőr esetében tetszett, hogy féltudományos, akár okkultnak is minősíthető szféra képviselői segítik a nyomozók munkáját. Amikor először olvastam a fülszövegben, hogy itt bizony halottidéző médium fog felbukkanni, először mosolyra húzódott a szám, de ezzel egy időben fel is keltette az érdeklődésemet. Na már most jobb az elején leszögezni, hogy a médium vonal szerencsére eléggé háttérszál a történetben, és inkább a hagyományosabb nyomozói munkán van a hangsúly.

Joona Linna nyomozó magánéletéről egyre többet tudunk meg, és bizony csak még szimpatikusabbá válik. A leányotthon különc, beteg szereplői érdekes, összetett karakterek, akik bizony erősen hozzájárulnak ahhoz, hogy a történet ne középszerűségével tűnjön ki.

A szerzőpáros A Paganini-szerződéssel néhol mellényúlt, azonban A tűz tanúja teljesen rendben van, kellőképpen lekötött, izgalmas volt, és nem tudtam kitalálni, ki a gyilkos. Lars Kepler jó irányba halad a klasszikus skandináv krimi értékek felé, azonban A hipnotizőr átütő erejét még nem sikerült meghaladni. 

Remélem nem kell újabb öt évet várnom a következő Joona Linna kötetért, és ezúton is drukkolok a Cartaphilusnak, hogy a jövőben stabilan működjön.

 

Marc Dugain - Óriások útja

Valós történeten alapuló, intelligens sorozatgyilkosról szóló történetekkel nincs tele a padlás. Mármint nem nagyon írnak belőle könyveket, vagy lehet szimplán csak én nem találom meg a köteteket. Az Óriások útján olvasása után azonban örömmel veszek hasonló könyvajánlásokat.

A borzalmas történet egy valódi óriásról szól: Kenner 2 méter 20 centi magas és 130 kilós, de nem csak fizikailag emelkedik a többiek fölé: IQ-ja nagyobb, mint Einsteiné. A történet során, melyet Kenner egy egykori hippilány-áldozatjelöltjének a börtönben mesél, lépésről lépésre követhetjük egy boldogtalan szörnyeteg sorsának alakulását. A gyerekkori traumákat a kamasz fiú kezelését vállaló pszichiáterrel folytatott beszélgetések tárják elénk; az olvasó pedig együttérzéssel, már-már rokonszenvvel kénytelen követni Al Kenner történetét. A fiút öt év intézeti kezelés után gyógyultnak minősítik, és visszaengedik a normális életbe. A beilleszkedés olyannyira sikeresnek látszik, hogy Kennert – és épp egy sorozatgyilkos utáni hajsza során – a rendőrség is foglalkoztatni kezdi. Skizofrén végzete azonban végül is legyűri őt….

covers_364918.jpgEgyfajta kiemelt érdeklődést mutatok a sorozatgyilkosok iránt. Persze, biztos látens szociopata vagyok én is, azonban az is tény, hogy rendkívül érdekesek az ilyen beteg elmék. Érdekelnek a motivációik, a neveltetésük, a környezetük, és maguk a kiváltó okok (már, ha vannak), amelyek eredményeként szörnnyé válnak. Edmund Kemper megfelelő alapanyagnak bizonyult egy rendkívül összetett személyiség, és egy mégis végtelenül banális input torzító hatásának bemutatásához.

Marc Dugain bizony semmit nem bízott a véletlenre, ugyanis már kisgyermek korától bepillantást nyerhetünk Kenner hétköznapjaiba, és már a kezdetektől szemtanúi lehetünk egy lelki, és időnként testi terrorban tartott fiú világ és társadalomképének kialakulásának. Amennyiben le akarjuk egyszerűsíteni a történetet, mondhatjuk, hogy igen, a bajok forrása a családban keresendő, és már meg is kíméltük magunkat a többi mondanivaló értékelésétől. Az a zseniális Dugain regényében, hogy a legtöbbször simán egyet tudunk érteni Allel, persze nem a gyilkosságok, hanem a vélemények tekintetében.

Elbaszott egy világ lehetett a 60-as, 70-es évek Amerikája. Vietnam, poszttraumás stressz, hippimozgalom, általános elidegenedés, JFK meggyilkolása, kilátástalanság. Még véletlenül sem akarom felmenteni a tettei alól Kennert, azonban a főszereplő kritikai látásmódja igenis egy gondolkodó, érző ember sajátja. A történet legmegrázóbb részei Al anyjához való viszonyához és saját szexualitásához kapcsolódik. Freud erről sokkal többet tudott persze, de az olvasó tökéletes leiratát kapja egy torzult elme kínlódásának.

Sajnálom a nagyszülőket, a fiatal lány áldozatokat, és igen, sajnálom Alt is. 

Sophie McKenzie - Bennem megbízhatsz

A tavalyi év egyik legjobb könyve volt a Mióta meghaltál. A lehető legpozitívabb értelemben volt beteg a történet, amely egy hullámvasútként robogott végig az olvasón. Ilyen előzmények után akaratlanul is féltem a csalódástól, de semmi nem tántoríthatott el, hogy rohanjak a kasszához.

Egy csendes, szürke szombat délelőttön Livy holtan találja legjobb barátnőjét, Juliát, akihez a gyermekeivel együtt látogatóba érkezett. Jóllehet az összes bizonyíték öngyilkosságra utal, Livy képtelen elfogadni a hivatalos döntést, az emlékeiben élő Julia ugyanis harsány volt, szókimondó, élveteg, polgárpukkasztó és életigenlő, egyáltalán nem depressziós. Néhány gyanús körülmény miatt Livy kutakodni kezd, és váratlanul azzal a döbbenetes lehetőséggel szembesül, hogy Juliát ugyanaz a személy gyilkolta meg, aki tizennyolc évvel korábban Livy húgával is végzett. Miközben kétségbeesetten küzd, hogy megértse a múltbéli tragédiákat és összetartsa roskadozó házasságát, Livy a gyilkos nyomába ered, akiről gyanítja, hogy közeli kapcsolatban áll ővele és a családjával. De ha ez igaz, megbízhat-e még bárkiben? Például Julia eltitkolt szerelmében. Vagy akár saját szeretett férjében, aki talán többször is megcsalta, mint ahányat bevallott. Amikor pedig végül hajmeresztő, képtelen döntés elé állítják, azt is végig kell gondolnia: elég erős-e ahhoz, hogy önmagában megbízzon.

covers_368271.jpgAz írónő nem bízta a véletlenre a könyvet, ugyanazon sémára építette fel a Bennem megbízhatsz című kötetet, mint a megelőzőt. Szerencsére a recept nagyon is jó, tehát nem probléma, hogy a járt úton haladunk. Mások a szereplők, eltérő a konfliktus, és a kérdéskör, de szerencsére ugyanazon a magas színvonalon köti le a mezei olvasót.

Ami miatt nagyon tetszett a kötet, az bizony a paranoia mértéke, és a folyamatos kérdés megléte, hogy vajon ki is állhat a gyilkosság hátterében, már ha tényleg nem önmagával végzett Julia. :) Igyekeztem minden apró morzsára odafigyelni, de cselesen kikerült az írónő, így tényleg az utolsó oldalakig nem tudtam, hogy ki is lehet a cselszövő.

Akár csak a Mielőtt meghaltál-ban, vannak közbeékelt oldalak, amikor is beleláthatunk egy tébolyult eszme gondolataiba. Nem sikerült túl erősre írni a karaktert, de hát ne akarjak én se mindig egy Hannibal Lectert kapni. Érdekes kérdéseket találunk a bizalom témakörében. Őszintén szólva, nem irigyeltem Livyt, ugyanis a környezetében annyi démonnal kell megküzdenie, amelyekkel nem átlagos családanyák szoktak birokra kelni. Szerencsére talpra esett nő, akit aztán a történet előre haladásával nem féltünk, sőt, drukkolunk neki.

Igazából tökéletes kikapcsolódást nyújtott a könyv, másfél nap alatt ki is végeztem, azonban hiányzott az a plusz, ami a korábbi kötet utolsó oldalain szerepel. Nem állítom, hogy iparos munka, azonban a lélek elveszett belőle, és inkább a krimi szál lett erőteljesebb. Mindentől függetlenül szeretem az írónő munkásságát, és várom az újabb megjelenéseit.

Stephen King - Újjászületés

Kicsit morbid érzés karácsonyra King könyvet kapni, de legalább a cím fedi az ünnep lényegét, a tartalmat pedig igyekeztem az újévre áttenni. Az Újjászületés egy elég súlyos regény, és nem grammba mérve.

Jamie Morton hatéves, amikor új lelkész érkezik New England-i kisvárosukba. Charlie Jacobs a feleségét és a kisfiát is hozza magával. Mindenki szereti őket, Jamie pedig valósággal rajong a fiatal tiszteletesért, aki szórakoztató elektromos kísérletekkel teszi érdekesebbé a heti bibliaórákat. És hogy a titkos elektromosság mi mindenre használható, az akkor derül ki, amikor Jamie bátyja elveszti a hangját, Jacobs pedig egy általa kifejlesztett szerkezettel meggyógyítja.
Az idillnek egy autóbaleset vet véget: a lelkész elveszti a családját, és kifordul önmagából. Nemsokára el is bocsátják, és Jamie azt gondolja, soha többé nem fognak találkozni. Téved. És ahányszor csak útjuk keresztezi egymást, Jacobs a régi filmes zsargon szerint „a változás ügynökének” bizonyul.
A sikeres gitáros és a hajdani lelkipásztor nem szabadulhatnak egymástól. Az elektromos kísérletek egyre ijesztőbbek, Jamie pedig kénytelen közreműködni bennük. Jacobs az élet és a halál közti átjárót keresi. De mi lesz, ha megtalálja? És miért kap egyre sötétebb értelmet ez a titokzatos fogalom: újjászületés? 

covers_343870.jpgEzúton kérném az Európa Kiadót, hogy a fülszövegeikbe igyekezzenek a leginkább minimálisra csökkenteni a történet mesélést, ugyanis jelen könyv esetében tényleg az elejétől a végéig minden lényeges pont ismertetve van, kizárólag a feltett kérdésekre találja meg az olvasó a választ. Az Újjászületés pont olyan regény, amelyből elég lett volna egy-egy figyelemfelkeltő kérdést írni, és máris elkapkodják a köteteket.....

Az egész történet tökéletesen van felépítve, Jamie kiskorától kezdve végigkövetjük életútját, ahol bizony fel -fel bukkan Charlie. Véletlenül sem folytatva a történet megmaradt fordulatainak ismertetését, annyit elárulhatok, hogy bizony szerencsére tartogat King meglepetéseket, néhol egészen meglepő csavarokat. Több véleményben olvastam, hogy nem a borzongáson van a főszerep, hát nem tudom, a könyv második felétől, valamint a betegek kórlapjait elemző és kutató részeknél szabályosan rettegtem. Persze, King a zsigeri félelemre mutat rá, ugyanis a halál témáját előszeretettel veszi elő; akárcsak jóval korábban az Állattemetőben. Ha párba kéne állítanom az író bibliográfiájában szereplő kötetekkel, akkor bizony az Újjászületés az előbb említett alapmű méltó társa.

Stephen King fél. Leírni is furcsa, de valamiért a végkifejlet erre enged következtetni. Ügyesen próbálja átragasztani az olvasóra paranoiáját, de szerencsére a tudatunk ellen áll, pontosabban ellen akar állni. Az író félelme - ahogy utal is rá a könyvben - feltételezhetően az élet iránti rajongásából fakad, amely mély gondolatokat Jamie által interpretálja. Borzasztóan erős karakter született a főhős személyében, akiért tudunk izgulni, és együtt tudunk vele érezni. 

A történetben szereplő kérdésre így utólag határozott választ tudok adni: nem, nem szeretném tudni! Élni szeretnék, a lehető legtöbbet tapasztalva, látva és érezve. 

Ui.: Az Állattemető mellett egy 2008-as francia filmre emlékeztetett a történet, amelynek címe Mártírok. Na, azt ne nézzétek meg, lassan 7 éve nem tudom kiverni a fejemből, annyira szuggesztív és erőszakos az egész. 

drMáriás - A balkáni tahó

Kedves Gabó kollégám úgy reklámozta ezt a könyvet, hogy ennél suttyóbbat tuti nem olvastam még, és hogy természetesen imádni fogom. Igaza lett, bár azért nem a nyilvánvaló tahósága miatt tűnik ki a repertoárból.

A „balkáni” szó ma leginkább valami csiricsáré kavalkádot, vicces cirkuszt, szédületes mulatozást értelmező ártatlan jelző, s azoknak, akik ilyenként használják, általában fogalmuk sincs az ottani törzsi rendszerről, a vérbosszúról, a nők rituális kivégzéséről vagy a kábítószer- és fegyverkereskedelemről. Hasonlóképpen a „nyugati” szó hallatán, a „balkáni” ellenpólusaként, valami nagyszerű, igényes, kényelmes produktum jut az eszünkbe, kevésbé a plasztikai műtétjükre gyűjtögető transzvesztiták, a Foglald el! mozgalom romantikus forradalmárai, meleg hegymászók és hűvös szervkereskedők, vagy a sznob életmód elől elhagyott házakban békés kommunákat létesítő fiatalok, akiket onnan is kiűz a szabadosságot nem tűrő prűd hatalom.

covers_209908.jpgOlyan érzésem volt a könyv olvasása közben, mintha a szerző tudatosan középre akarná pozicionálni az olvasót, esélyt sem adva arra, hogy akár a balkáni tahó Denissel, akár a fejlett nyugatból kiábrándult "forradalmárokkal" egyet akarjon érteni bárki is bármiben. Ez a fajta tanító jelleg nagyon megfogott, ugyanis talán az arany középút keresése volt drMáriás célja, amelyet az olvasónak önmagában kell megtalálnia.

Az egész történetet a fülszöveg összefoglalja, pontosan két világ találkozásának lehetünk szemtanúi, néhol irdatlan prosztó és alpári köntösben. A balkánon természetesen mindenki kecskékkel kefél, és a nőknek előre kell köszönni az utcán elhaladó férfiaknak, majd utána szépen le kell sütniük a fejüket. Ezzel szemben a kiábrándult nyugatiak főként hippiköntösbe bújtatott transzvesztiták vagy hernyós kurvák, akik természetesen a pénzvilág ellen küzdenek, a maguk szintén retardált módján.

Zseniális, ahogy a két szélsőség egymás mellett próbál létezni, természetesen a naiv olvasó tudja, hogy ez sajnos nem működhet, Denis valószínűleg nem tud beilleszkedni Elvis imitátorként, a hangzatos lösungokkal dobálózó nyugatiak pedig semmit nem képesek megváltoztatni. drMáriás végrehajtotta azt a bravúrt, hogy kreténségből és abszurditásból művészetet, és mögöttes tartalmat alkotott. A balkáni tahóban szó van álmokról, politikáról, gazdagságról-pénzről, a hagyományos-törzsi értékekről, a család fontosságáról; mindezt persze rendkívül groteszk külcsínbe csempészve. Furcsa, hogy ezt írom a könyv olvasása után, de bizony gondolkodni kell rajta, és át kell látni a szitán.

Tetszett, mindenkinek ajánlom, de főként prűd és elvakult embereknek.

Harper Lee - Menj, állíts őrt!

Valamiért nem hiszek ezekben az "évtizedekig fiókban őrzött" dolgokban. Létezik, hogy egy Pulitzer-díjas író csak úgy elfelejti, hogy van még a tarsolyban egy remekműve, vagy csak szimplán feledésbe merül, netalántán nem tartotta elég jónak ahhoz, hogy megjelentesse? Bármi is legyen a válasz, Harper Lee az én szememben bőven kiegészítette a Ne bántsátok a feketerigót! tökéletességét.

A 26 éves, már New Yorkban élő Jean Louise Finch Scout meglátogatja az alabamai Maycomban idős apját, Atticust. Még mindig nem enyhültek az amerikai Délt formáló polgárjogi és politikai feszültségek, és a fiatal nő találkozásába szülőföldjével keserűség vegyül, amikor kellemetlen igazságok derülnek ki összetartó családjáról, szeretett városáról és a szívéhez legközelebb álló emberekről. Elárasztják gyerekkorának emlékei, kételyek ébrednek benne, vajon valódi értékek-e azok, amikben eddig hitt.

covers_359527.jpgAzt kell mondjam, hogy zseniális volt. Az idei év első, és egyben legerősebb kötete, amely bár sajnos nem hosszával, hanem minden mással tűnik ki a világirodalomból. Nem tudom, hogy szerencsés vagyok-e, hogy már megfakult a Ne bántsátok a feketerigót! élménye, azonban nagy örömmel venném elő újra. Jean Louise Finch immáron felnőtt nő, aki a "liberális", távoli nagyvárosból visszatér vidékre, ahol aztán megdöbbenve tapasztalja, hogy valami más, valami furcsa és meghatározhatatlan dolog történt. Ő változott, vagy a környezete tette mássá? Létezik, hogy mindig is ilyen volt a szülőhazája, csak ő nem vette észre?

A Menj, állíts őrt! számomra a felnövés regénye, amely azt a pontot mutatja be, amikor eltűnik a gyermeki látásmód, kibújunk a szüleink gondolatvilágából, és leomlanak a biztonságosnak hitt falak. A könyv első 100 oldala után történteket tátott szájjal olvastam, annyira emberközeli, és megrázó. Minimálisan vagyok csak idősebb Fürkésznél (nem érdekel, hogy le lett fordítva a Scout név), azonban ez a fajta felismerés, rácsodálkozás a világra a mai napig nem ment teljesen végbe nálam.

Hiba lenne Atticust kihagynom a véleményemből, ugyanis az ő személye indítja be Jean Louise-nál a felnőtté válás motorját. A józan eszem még mindig egyet tud érteni Atticussal, azonban emocionálisan csalódtam. Hát persze, ugyanis nem áll mögöttem egy bizonyos Dr. Finch, aki irányt mutatna.

Joggal merül fel a kérdés, hogy vajon ki is a címben jelzett őr? Mindenki mást fog kiolvasni a történetből, úgyhogy ezt meg is hagynám magamnak. Harper Lee felerősítette, elmélyítette a Ne bántsátok a feketerigót! című könyvét, írom ezt úgy, hogy annak mondanivalóját merőben más kontextusba helyezte, az abban szereplő értékeket szofisztikálta, a sokszor ideálisnak hitt emberképeket lerombolta.

Az írónő már ötvenöt éve is tökéleteset alkotott, sajnálom, hogy nem adták ki korábban, azonban boldog vagyok, hogy még az én rövid kis életemben olvashattam. A Menj, állíts őrt! még véletlenül sem folytatás, hanem szerves része egy zseniális könyvnek. A két regény elválasztható egymástól, de az olvasó  érzi, hogy azok bizony összetartoznak.

David Lagercrantz - Ami nem öl meg

Lassan hagyománnyá válik, hogy az év utolsó olvasott könyvéből az aktuális év első posztja születik. Tavaly az Angyali játszmával ért véget az év, idén a címbeli krimivel, amit nagyon vártam. Megelőlegezvén csak annyi, hogy pozitív értelemben lógott ki a 2015-ös sorból.

Rajongók milliói remélték, hogy a skandináv krimit világhíressé tevő tetovált lány története így vagy úgy, a szerző, Stieg Larsson hirtelen halála után is folytatódhat. Időről időre nem megerősített hírek kaptak szárnyra a Millennium-sorozat fiók mélyén rejtőző negyedik kötetéről. Mígnem egy váratlan fordulattal a svéd kiadó felkérte a közismert írót, újságírót, David Lagercrantzot, hogy írja meg a folytatást. Lisbeth Salander, a tetovált lány tehát újra a rosszfiúk nyomába ered, s a regényben természetesen feltűnik Mikael Blomkvist, a Millennium főszerkesztője is. Az akciódús cselekményről most csak annyit árulhatunk el, hogy egy különleges képességű kisfiú is kulcsszerepet kap benne.

covers_356621.jpgAzon kevesek közé tartozom, akik valamiért egy csöppet sem aggódtak miatta, hogy Lagercrantz esetlegesen elcseszi Stieg Larsson örökségét. Persze ezen gondolatnak nem volt semmiféle empirikus előzménye, szimplán tudtam, hogy a Millennium trilógia folytatását (ez azért viccesen hangzik így leírva) nem engedik elbaltázni!

Még véletlenül sem fogom a történetet kiegészíteni, elmesélni, elspoilerezni, legyen elég annyi, hogy a történet jó, és kellő tisztelettel áll az előzményekhez, valamint - nagy örömömre - mert a szerző újítani, új ízt adni. Az atmoszféra jóval modernebb, a mai kornak megfelelő lett. Az előzmény trilógiával szemben az Ami nem öl meg nem a klasszikus értelemben vett skandináv krimi, annál talán mainstreamebb, de szerencsére ez semmit nem von le az értékéből.

Szinte az összes általunk kedvelt korábbi szereplőt újra láthatjuk, és természetesen újabbak is felbukkannak. Igen, Mikael és Lisbeth még mindig zseniálisak, kedvenc párosommá avatom is őket. 

Ami lecsökkent a negyedik részre, az talán a brutalitás és naturalizmus mértéke, és inkább a történet menetén van a hangsúly. Ez a tény akár nemtetszést is fejezhetne ki, azonban a társadalom- és rendszerkritikussága ugyanolyan átütő, mint korábban.

Egy kérésem lenne csak: ne hagyjuk abba, a Millennium újság nem szűnhet meg, mocskos alapanyagot pedig termel eleget a társadalom!

Összegezve egyben az évet is, David Lagercrantz nagy pontot tett a 2015 végére, amely esztendőben szerencsére inkább csak jó könyveket olvastam (a pontos statisztika miatt leírom, hogy 20 könyvet sikerült csak elolvasnom, amelyből durván 15 eléggé jó volt). Az idei évben sem fogadok meg semmit, főként nem a blogolással kapcsolatban, de annyi biztos, hogy ahogy időm engedi olvasok, és természetesen írok is róla. :)

Christopher Moore - Bolond

Kedvenc nevettetőm legújabb regényét már hetekkel korábban olvastam, de még ma is elmosolyodom, ha csak rá gondolok. Végre visszakaptam az én szeretett írómat.

BOLOND SEGGLYUKBÓL BOLOND SZÉL FÚJ

Tarsoly jó néhány éve Lear király bolondja, feladata elsősorban a királylányok szórakoztatása alpári – és, ha úgy adódik, altáji – humorral. Amikor azonban az öregség miatt búskomor Lear szétosztja a királyságát, és lányai ravasz terveket szőnek egymás és az apjuk ellen, Tarsoly hirtelen azt sem tudja, kinek az oldalára álljon. Éles eszével, a keserű igazsággal és csilingelő cipővel felfegyverkezve, egy kanos behemót és egy lezüllött lovag segítségével nekilát a királyság megmentésének.

covers_362411.jpgAmennyire mumusom volt gimnáziumi éveimben Shakespeare, pont annyira kedveltette meg velem tíz év távlatából a Bolond. Hát hogyan is nem szerethettem egy (khm, javaslom, hogy a szerző utószavát semmiképpen ne hagyjátok ki) olyan drámát, ami ennyi poén forrása. Imádom az altesti, altáji humort, hát még történelmi köntösbe bújtatva. Komolyan, ennél obszcénabb, kreténebb,  zseniálisabb vígjátékot a Biff evangéliuma óta nem olvastam. Christopher Moore kimutatta a foga fehérjét, ami persze fekete.

Tarsoly karaktere hibátlan, szinte láttam magam előtt a kanos, fekete ruhás udvari bolondot, aki mindenkit szétaláz, kezdve Lear királytól a "köcsög franciákig". Tarsoly hű tanítványa egy óriási mozgó fallosz, aki nyáladzik, és fingik, tehát tökéletes nevettető fog válni belőle. A király egy szerethető vén marha, akire egyedül Tarsoly van hatással, nem véletlenül. A cselszövő lányok imádni valóak, a balfasz férjeik pedig megérdemlik őket. Vannak természetesen teljesen hibbant boszorkányok, "hű" barátok, na meg egy rohadt szellem.

Az elmúlt évek legviccesebb könyve a Bolond, amivel Christopher Moore szinte tökéleteset alkotott. Örömmel venném, ha ezentúl a szerző időnként klasszikus regények hasonszőrű átiratával foglalatoskodna.

Akinek ez a fajta humor nem tetszik, azokon csak nevetni tudok. :)

Nick Cutter - Mélység

Az Agave Kiadó mindig is értett a figyelemfelkeltő könyvekhez, és bátran nyúl még nem közismert szerzők műveihez.  A Mélység borítója tökéletesen eltalált, a fülszöveg olvasása után rögtön szaladtam is a kasszához. Utólag kicsit elhamarkodottnak tűnik a kezdeti lelkesedésem.

Különös járvány tizedeli a világot: a Kórtól az emberek elkezdenek felejteni. Előbb apró dolgokat, mint például hol hagyták a kulcsaikat, majd később egészen komolyakat, kezdve a vezetéstől a beszédig. Végül a testük elfelejt működni, és meghalnak. Gyógymód nincs – egészen egy szenzációs felfedezésig.

Kutatók a Csendes-óceánban, a Mariana-árok mélyén találnak egy ambróziának elnevezett anyagot, ami az első vizsgálatok alapján nem csak a Kórt, de minden más betegséget is képes meggyógyítani.

Az óceán mélyén felállított különleges laboratóriummal azonban megszakad a kapcsolat. Egy kis létszámú mentőcsapat indul útnak, hogy kiderítsék, mi történt, és hamarosan olyan borzalmakkal szembesülnek, melyekhez képest a Kór általi halál már egyáltalán nem tűnik ijesztőnek.

covers_362367.jpgUgye milyen jól hangzik a könyv története? Van benne minden, ami szem-szájnak ingere, legyen szó titokzatos járványról, szenzációs felfedezésről, megszakadt kommunikációs kapcsolatról, és a 11 km mély Mariana-árokról. Na már most, helyenkénti SPOILER veszély miatt, aki mindenképpen el akarja olvasni a regényt, ne folytassa a kritikámat.

A történet nagyon is impozánsan indul, bár az olvasó fejében már ott motoszkál a gondolat, hogy bizony mintha ezt már láttam volna valahol. Na de ne csüggedjünk, valóban meghatóra sikeredett a Kór bemutatása. A probléma igazából ott kezdődik, amikor kedves főszereplőink elindulnak a mélységbe, hogy megtalálják a tudósok krémjét, akik ugyebár nem reagálnak a felszínen levőknek. Aki látta A gömb című filmet, tulajdonképpen hátradőlhet olvasás közben, ugyanis túlságosan sok az áthallás. Ami tetszett a Mélységben, az a borzasztóan naturális gore faktor. Igen, nagyon sokszor undorító a könyv, ennél több test és egyéb nedvet nehéz lesz papíron überelni. Kiskorom óta rajongom a horror műfajáért, azonban kezdek átbillenni azok oldalára, akik a kevesebb vér, több ismeretlen felfogást többre tartják, ettől függetlenül tényleg szerettem a leírásokat, csak valahogy több para jelenet kellett volna a nyomás okozta szorongás bemutatásánál.

A valódi problémám a szereplők klisés jellegével van. Az őrült zseni, az ő ellentét testvére, a harcos amazon, és a kutya :). Ugye, hogy mennyire eredeti. Na de akkor majd a múlt feltárása, és a párbeszédek minősége felvillanyoz, gondoltam naivan. A könyv legeredetibb része a szereplők múltjának leírása, persze nem hiányozhat a zsarnok, pszichopata anya, aki terrorizálja a családot, ezzel magyarázva talán szereplőink különc természetét. A könyvben szereplő párbeszédek elég silány minőségűek, néhol teljesen életképtelen egyszavas válaszokkal, és a rációt tökéletesen nélkülöző megoldásokkal találkozhatunk. 

Tetszett, ahogy a tudósok szép lassan megbolondulnak, és ahogy húzza az író az idegeinket azzal, hogy rohadtul nem tudjuk, mi lesz a végkifejlet. Egészen az utolsó  30-40 oldalig azt gondoltam, hogy egy viszonylag pozitív kritikát fogok megfogalmazni, azonban a történet vége totálisan elvette ettől a kedvem. Biztos én vagyok hülye, de nem értettem a lezárást, sem az okokat, sem semmit. Egy nagy büdös katyvasz az egész, amelyből semmit nem tudtam megfejteni. A gömb film legalább normálisan le lett zárva, a Mélység azonban mintha folytatást akarna, vagy kitágítani hirtelen a teret, vagy magam sem tudom mit. Örömmel veszem, ha valaki egyszer elmagyarázza, hogy mit is olvastam 400 oldalon.

Kár érte, tényleg lett volna benne kakaó, meg horror, meg minden, de el lett töketlenkedve.