"Lelke van itt minden könyvnek, minden kötetnek, amit látsz. Ott él bennük az írójuk lelke, és mindenkié, aki valaha is olvasta, élt, vagy álmodott velük."

READING IS SEXY

READING IS SEXY

Christopher Moore - Bolond

2015. december 30. - Makranczos

Kedvenc nevettetőm legújabb regényét már hetekkel korábban olvastam, de még ma is elmosolyodom, ha csak rá gondolok. Végre visszakaptam az én szeretett írómat.

BOLOND SEGGLYUKBÓL BOLOND SZÉL FÚJ

Tarsoly jó néhány éve Lear király bolondja, feladata elsősorban a királylányok szórakoztatása alpári – és, ha úgy adódik, altáji – humorral. Amikor azonban az öregség miatt búskomor Lear szétosztja a királyságát, és lányai ravasz terveket szőnek egymás és az apjuk ellen, Tarsoly hirtelen azt sem tudja, kinek az oldalára álljon. Éles eszével, a keserű igazsággal és csilingelő cipővel felfegyverkezve, egy kanos behemót és egy lezüllött lovag segítségével nekilát a királyság megmentésének.

covers_362411.jpgAmennyire mumusom volt gimnáziumi éveimben Shakespeare, pont annyira kedveltette meg velem tíz év távlatából a Bolond. Hát hogyan is nem szerethettem egy (khm, javaslom, hogy a szerző utószavát semmiképpen ne hagyjátok ki) olyan drámát, ami ennyi poén forrása. Imádom az altesti, altáji humort, hát még történelmi köntösbe bújtatva. Komolyan, ennél obszcénabb, kreténebb,  zseniálisabb vígjátékot a Biff evangéliuma óta nem olvastam. Christopher Moore kimutatta a foga fehérjét, ami persze fekete.

Tarsoly karaktere hibátlan, szinte láttam magam előtt a kanos, fekete ruhás udvari bolondot, aki mindenkit szétaláz, kezdve Lear királytól a "köcsög franciákig". Tarsoly hű tanítványa egy óriási mozgó fallosz, aki nyáladzik, és fingik, tehát tökéletes nevettető fog válni belőle. A király egy szerethető vén marha, akire egyedül Tarsoly van hatással, nem véletlenül. A cselszövő lányok imádni valóak, a balfasz férjeik pedig megérdemlik őket. Vannak természetesen teljesen hibbant boszorkányok, "hű" barátok, na meg egy rohadt szellem.

Az elmúlt évek legviccesebb könyve a Bolond, amivel Christopher Moore szinte tökéleteset alkotott. Örömmel venném, ha ezentúl a szerző időnként klasszikus regények hasonszőrű átiratával foglalatoskodna.

Akinek ez a fajta humor nem tetszik, azokon csak nevetni tudok. :)

Nick Cutter - Mélység

Az Agave Kiadó mindig is értett a figyelemfelkeltő könyvekhez, és bátran nyúl még nem közismert szerzők műveihez.  A Mélység borítója tökéletesen eltalált, a fülszöveg olvasása után rögtön szaladtam is a kasszához. Utólag kicsit elhamarkodottnak tűnik a kezdeti lelkesedésem.

Különös járvány tizedeli a világot: a Kórtól az emberek elkezdenek felejteni. Előbb apró dolgokat, mint például hol hagyták a kulcsaikat, majd később egészen komolyakat, kezdve a vezetéstől a beszédig. Végül a testük elfelejt működni, és meghalnak. Gyógymód nincs – egészen egy szenzációs felfedezésig.

Kutatók a Csendes-óceánban, a Mariana-árok mélyén találnak egy ambróziának elnevezett anyagot, ami az első vizsgálatok alapján nem csak a Kórt, de minden más betegséget is képes meggyógyítani.

Az óceán mélyén felállított különleges laboratóriummal azonban megszakad a kapcsolat. Egy kis létszámú mentőcsapat indul útnak, hogy kiderítsék, mi történt, és hamarosan olyan borzalmakkal szembesülnek, melyekhez képest a Kór általi halál már egyáltalán nem tűnik ijesztőnek.

covers_362367.jpgUgye milyen jól hangzik a könyv története? Van benne minden, ami szem-szájnak ingere, legyen szó titokzatos járványról, szenzációs felfedezésről, megszakadt kommunikációs kapcsolatról, és a 11 km mély Mariana-árokról. Na már most, helyenkénti SPOILER veszély miatt, aki mindenképpen el akarja olvasni a regényt, ne folytassa a kritikámat.

A történet nagyon is impozánsan indul, bár az olvasó fejében már ott motoszkál a gondolat, hogy bizony mintha ezt már láttam volna valahol. Na de ne csüggedjünk, valóban meghatóra sikeredett a Kór bemutatása. A probléma igazából ott kezdődik, amikor kedves főszereplőink elindulnak a mélységbe, hogy megtalálják a tudósok krémjét, akik ugyebár nem reagálnak a felszínen levőknek. Aki látta A gömb című filmet, tulajdonképpen hátradőlhet olvasás közben, ugyanis túlságosan sok az áthallás. Ami tetszett a Mélységben, az a borzasztóan naturális gore faktor. Igen, nagyon sokszor undorító a könyv, ennél több test és egyéb nedvet nehéz lesz papíron überelni. Kiskorom óta rajongom a horror műfajáért, azonban kezdek átbillenni azok oldalára, akik a kevesebb vér, több ismeretlen felfogást többre tartják, ettől függetlenül tényleg szerettem a leírásokat, csak valahogy több para jelenet kellett volna a nyomás okozta szorongás bemutatásánál.

A valódi problémám a szereplők klisés jellegével van. Az őrült zseni, az ő ellentét testvére, a harcos amazon, és a kutya :). Ugye, hogy mennyire eredeti. Na de akkor majd a múlt feltárása, és a párbeszédek minősége felvillanyoz, gondoltam naivan. A könyv legeredetibb része a szereplők múltjának leírása, persze nem hiányozhat a zsarnok, pszichopata anya, aki terrorizálja a családot, ezzel magyarázva talán szereplőink különc természetét. A könyvben szereplő párbeszédek elég silány minőségűek, néhol teljesen életképtelen egyszavas válaszokkal, és a rációt tökéletesen nélkülöző megoldásokkal találkozhatunk. 

Tetszett, ahogy a tudósok szép lassan megbolondulnak, és ahogy húzza az író az idegeinket azzal, hogy rohadtul nem tudjuk, mi lesz a végkifejlet. Egészen az utolsó  30-40 oldalig azt gondoltam, hogy egy viszonylag pozitív kritikát fogok megfogalmazni, azonban a történet vége totálisan elvette ettől a kedvem. Biztos én vagyok hülye, de nem értettem a lezárást, sem az okokat, sem semmit. Egy nagy büdös katyvasz az egész, amelyből semmit nem tudtam megfejteni. A gömb film legalább normálisan le lett zárva, a Mélység azonban mintha folytatást akarna, vagy kitágítani hirtelen a teret, vagy magam sem tudom mit. Örömmel veszem, ha valaki egyszer elmagyarázza, hogy mit is olvastam 400 oldalon.

Kár érte, tényleg lett volna benne kakaó, meg horror, meg minden, de el lett töketlenkedve. 

Fabio Volo - Járok egyet

Kedves kolléganőm ajándékozott meg ezzel a remekművel. Régóta csesztet, hogy olvassak az írótól, majd szerencsémre egy felesleges plusz példányt talált otthon a Járok egyet című kötetből, amelyet aztán szerény személyemnek átadott. Milyen szerencsés is vagyok. :)

Nico huszonnyolc éves rádiós D.J. Életét a zene tölti ki. Meg a szex. Megszámlálhatatlan valós és kevésbé valós szexuális kaland – és jó, néha egy-egy afféle szerelem is. Biztos benne, hogy majd egyszer eljön az igazi, de addig is nagy megkönnyebbülés tölti el, hogy otthon egyelőre csak a mosatlan edények halma várja, nem pedig egy feleség növekedő pocakkal.
Az utóbbi időben viszont mindennapjaiba valami homályos rossz érzés fészkelte be magát. A rádióban hosszú távú szerződési ajánlatot kap, a haverok közül egyre többen járnak öltönyben és nyakkendőben, és az egyéjszakás kalandok utáni ébredések is mindinkább olyan érzéssel töltik el, mint egy túlzásba vitt gyorséttermei zabálás. Egyesek szerint az a baj, hogy még nem találta meg az igazit – bár Nico szerint inkább ők horgonyoztak le túl hamar. Huszonnyolc éves, és kevesebbet tud magáról és a világról, mint amikor húsz volt… hogy van ez?
Mindenesetre egy születésnap jó alkalom arra, hogy az ember összeszedje a gondolatait, és számot vessen a helyzettel. Így születik meg ez a levélregény: egy egyszer bölcs és éretlen huszonnyolc éves sirámai és örömei egy éppen öttel idősebb barátnak címezve, aki talán Nico gondjaiban a sajátjaira ismer majd – de az is lehet, hogy már egészen más nyomasztja. Ki tudja, mire gondol, miről álmodik, vagy álmodik-e egyáltalán még valamiről. Mindenesetre Nico levelet ír és válaszokat követel.

covers_268899.jpgAz idei év egyik meglepése számomra. Az első oldalaktól az utolsóig magához láncolt, ittam Nico minden szavát, érzését, kérdését. Gyarló ember lévén sokszor magamat keresem a könyvekben, és a Járok egyet szinte énregényként funkcionált. Tökéletesen azonosultam Nico problémáival, a világképével, és a mondanivalójával.

Több véleményt is olvastam, amelyek szerint a főhős csak egy hisztis semmirekellő, akinek a problémái szánalmasak, és hogy csak sajnáltatja magát. Persze, mindezekben lehet igazság, de pont ezeket a kritikákat szarja le nagy ívben Nico is. A könyv egy generációs problémát mutat be, amelynek én is tagja vagyok, és véletlenül még az életkorunk is megegyezik.

Nico főként a testiséghez menekül, talán pont az őt körülvevő társadalmi intellektus hiánya okán. Mondhatjuk, hogy elitista felfogás ez, pedig az elidegenedés, és a konvenciók miatti frusztráltság szimplán egy okozat, amely a körülöttünk lévő emberek nyomásából fakad.

A levél, mint írói eszköz, és a könyv időbelisége tökéletesen ellentmond a negatív felhangoknak, ugyanis mivel 5 évvel idősebb "barátjának" vannak címezve a gondolatok, láthatóvá kellene hogy váljon, hogy Nico igenis fel akar nőni az "elvárásokhoz", de nem most, és nem feltétlenül úgy, ahogy akár a közeli barátai jónak látják.

Nico pontosan tisztában van önmagával, az érzéseivel, a gondolataival, amit abból lehet tudni, hogy csak meglévő, és fejlett önképpel rendelkező emberek tudnak kritikusan beszélni magukról. Gyerekes, gyerekes, gyerekes. Lehet, de pont az önkritikus hozzáállás az , ami valódi jellembeli felnőttséget jelent.

A Járok egyet egy valódi fiús könyv, amelyet főként lányoknak kellene inkább olvasni. Mondhatnám egyfajta útmutatónak, hogy bizonyos emberek mit miért is tesznek, vagy éppen nem tesznek. Aki Nicot kritizálja, remélem, hogy önmagával szemben is hasonlóan szkeptikus.

Az idei év egyik legjobbját olvastam.

Katinka, köszönöm! :)

Chuck Palahniuk - Halálraítélt

Valami rejtélyes okból kifolyólag szeretem a trilógiákat. Kevésbé meglepő, hogy imádom a társadalomkritikus műveket. Az egyik kedvenc olvasmányom Palahniuk-tól a Kísértettek. Olvastam, és tetszett a Kárhozott. Mindezekből következően jöhetett a Halálraítélt.

Nem túl gyakori, hogy egy mű főszereplője egy halott. Márpedig Madison Spencer meghal a Kárhozott, Palahniuk előző regényének lapjain, majd pokolra jut, ahol viszont remek társaságba kerül. Főhősünk később visszatér e világra, és mivel egy kisebb műszaki hiba miatt nem tud időre visszatérni a pokolba, a purgatóriumba kerül. Madison Spencer, ez az agyonkényeztetett, elhízott, szüleinek csak kínos terhet jelentő teremtés ezután akaratlanul vallásalapítóvá válik; egy olyan hit apostolává, amelynek hívői egymás sértegetésében találják meg a boldogságot. És Madison szép lassan arra is ráébred, hogy neki kell a Jó és a Gonosz végső küzdelmében bíráskodnia...

e13513.JPGSzívem szerint nem írnék a könyvről, ugyanis csalódtam. Nem szeretek csalódni, főként nem olyan íróban, akiben bízom. Vagyis egészen eddig bátran nyúltam tőle bármihez, a Halálraítélt azonban valahogy félrecsúszott. Olyasmi csalódás, mint Ellis Amerikai psychoja.

Nagyon lassan haladtam vele, és a legtöbbször untam. A különböző testnedvek két soronkénti taglalása ásítást generált, és igen, sajnos nem jött át a fogyasztói társadalomnak az újabb seggberúgására tett kísérlete. Biztos én is betagozódtam, vagy talán tényleg túlzottan csapongó, összetákolt, mesterkélt Madison purgatóriumi története. A Kárhozott annak idején egy humorral átitatott, valódi kritika volt, élmény minden szava, ezzel szemben a Halálraítélt mintha vissza élne a kezdeti sikerrel. Oké, eddig is tudtam, hogy a világunk úgy szar, ahogy van, de azért kérem, segítsük feltárni a problémák okát, és könyörgöm, adjunk legalább valamicske megoldási javaslatot. Igen, valójában ez hiányzott nekem. Nem a happy end, hanem bizonyos alternatíva állítás. Ahogy Madison eldöntheti, hogy a Sátán, vagy Isten seggét rúgja szét, úgy az olvasónak is járna valamicske választási lehetőség.

Na jó, nem vagyok én olyan szőrös szívű, Mr. K. tényleg jó fej, meg persze a túlvilágról mindenki. Valójában Maddy-t is igen kedvelem, a szüleit pedig borzasztóan utáltam. Palahniuk rendkívül képszerűen ábrázol, amely nem kis élvezeti értéket ad a műveinek. Ugye nem csak nekem van olyan érzésem, hogy a könyvbéli Sátán alakját a South Parkból vette az író? :)

Mindent összegezve, igyekszem hamar túltenni magam ezen a kellemetlen élményen, és bízom benne, hogy az utolsó részre visszakapom az én nagyon is kedvelt írómat. Madison, remélem a végső csatában még véletlenül sem a Sátán ellen harcolsz majd :)

Elvis Peeters - Közöd?

Újabb nagyreményű botránykövet kaptam szülinapomra, nem is vártam vele sokáig, hogy belekezdjek. Fájó szívvel, de azt kell mondjam, átlátok a szitán, és nem szeretem, ha szart akarnak a torkomon lenyomni.

A Közöd? kamasz hősei meg akarnak élni, meg akarnak tapasztalni mindent, amit tabuként kezel a civilizáció.
Az a gyűlölt civilizáció, amelytől magányosnak érzik magukat akkor is, amikor együtt vannak.
Megélni a gyönyör és a kín, a hatalom és az alávetettség mámorát!
Beleröhögni a halál képébe! Persze lehetőleg a másokéba.
Mert szabadok vagyunk.
"Csont nélkül szabadok.
Nem így születtünk, nem így neveltek minket: azért vagyunk szabadok, mert azok akarunk lenni.
Igaz vagy sem?"

covers_297872.jpgImádom a polgárpukkasztást, de amit a Közöd?-ben olvastam, az sajnos csak mérhetetlenül értelmetlen gusztustalankodás. Nem, attól még mert minden oldalra beírok valami aberrált szexuális marhaságot, főleg tinik által elkövetve, attól az még nem mondanivaló, sem nem kritika. Egy falubeli kiskocsma törzsvendégei nagyobb mondanivalót szültek volna ebből az alapból, nem ezt a nevetséges szemetet.

Jaj, csúnya rossz nyugati fiatalok, hát el vannak szegények magányosodva, kietlen világunkban már csak a baromság, és a beteg szexualitás maradt nekik, ó, hogy kapja be az összes. Kedves Peeters, megnyugtatom, nem ennyire rossz a helyzet. Közel sem kéne minden fiatalban a jövő Breivik-jét láttatni, aki ezt teszi, az szimplán hazudik.

Tényleg, én próbáltam értéket találni a könyvben, cserébe egyik szereplő nevére sem emlékszem, és egy fontos mondatot sem tudok még csak szavak szintjén sem feleleveníteni.

A szerzőnek javaslom Bret Easton Ellis életművének tanulmányozását, ugyanis szerintem amivel Peeters próbálkozott, azt már például a Nullánál is kevesebb című könyvben már jóval korábban, magas színvonalon megíródott. 

Eduardo Sacheri - Szemekbe zárt titkok

A könyvből készült díjnyertes film keltette fel annak idején a figyelmemet, azonban a lelkesedésem az idő előrehaladtával sajnos alábbhagyott, na de egészen mostanáig, amikor is a szemre való borítónak (elég rossz szóvicc, tudom) is köszönhetően újra megkívántam, és szerencsére imáim meghallgattattak, és megkaptam a könyvet ajándékba.

Benjamín Chaparro, az egykori Buenos Aires-i vizsgálóbírósági titkár még nyugdíjasként sem tud szabadulni egy harminc évvel ezelőtti esettől: egy fiatal nőt brutálisan megerőszakoltak és meggyilkoltak a saját hálószobájában. Úgy dönt, hogy könyvet ír róla. S miközben felelevenednek előtte a tragikus történet részletei, ismét fellángol reménytelen szerelme Irene Hornos iránt, aki három évtizede, az ügy idején még csak gyakornok volt, ma már azonban köztiszteletnek örvendő bíró.

covers_333392.jpgKicsit ambivalens érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Most először fordult elő, hogy a filmre valahogy jobban kíváncsi vagyok, és szerintem az látatlanul is jobb lehet. Félreértés ne essék, nagyon is jól van megírva a Szemekbe zárt titkok, de pont a tekintetek, az árulkodó pillantások látványa élő szereplőket kíván. A karakterek rendesen kidolgozottak, Chaparro rendkívül összetett, szimpatikus személyiség, Sandoval pedig egyszerűen tökéletes, a maga emberi hibáival.

Történetileg elmondható, hogy egyszerre kapunk egy krimi szálat, egy kőkemény korrajzot az argentin igazságszolgáltatásról és politikáról, nem utolsó sorban egy háttérben megbúvó, de igenis markáns szerelmi történetet. A legérdekesebb számomra meglepően a "szerelmes" részek voltak, ahol is aztán tényleg csak a szemek, azok a fránya tekintetek beszéltek, vagy éppen hallgattak. Irene és Chaparro viszonyának bemutatása miatt minimum meg kell néznem a filmet.

A gyilkos utáni nyomozás maga kevésbé érdekveszítő, inkább az áldozat férjének karaktere emeli ki. Ötletem sem volt, mi lesz a történet vége, de Morales személyiségváltozása magában hordozta a meglepetést. Utólag megnéztem a filmfeldolgozás csattanóját, és azt kell mondjam, jobban tetszett, mint a könyv egyszerűbb, és talán logikusabb lezárása.

A Szemekbe zárt titkok nem akar kiemelkedni a krimik közül, nincsenek vérgőzös jelenetek,  hatásvadász elemek, és nem kíván bestseller lenni. Olyan történet, amely csendesen megbújik a polcon, várva az olvasót, hogy aztán a maga tempójában nagyon is megszerettesse magát, és hétköznapi hőseit.

Az egyik legkellemesebb olvasmányélményem az idén.  

Michel Houellebecq - Egy sziget lehetősége

Ahogy az Elemi részecskék olvasása után megígértem, folytattam is két év után Houellebecq bibliográfiáját. El is érkeztem ahhoz a ponthoz, amikor az olvasó érzi, megtalálta a kedvencét az aktuális szerzőtől, és ennél jobbat már úgysem fog tőle kapni. Olyan ez, amikor Merle-től elolvasod a Malevile-t, vagy B. E. Ellis-től A vonzás szabályait.  A különbség talán csak annyi, hogy az Egy sziget lehetősége nem "csak", mint könyvélmény kitűnő, hanem mint életérzés, iránytű a társadalomhoz. Negatív értelemben....

4000 körül járunk, a világ elpusztult, az emberek elvadult, állati hordákban élnek, míg a klónozással létrehozott kiválasztottak elektromos védőkerítéssel őrzött telepen laknak magányosan és szenvedélytelenül. A regény egyik hőse Daniel, a jó nevű humorista, színpadi komikus, a másik pedig az ő kétezer évvel később élő, klónozással létrehozott 25., majd 26. utódja. Daniel tipikus Houellebecq-hős: kiégett, átlagos külsejű, negyvenes, férfi, aki szakmájában sikeres, a nők is szeretik, csak ő nem szeret senkit és semmit. A munkája untatja, mindenkit megvet, faj-, gyerek- és nőgyűlölő. Negyven fölött találkozik először a szerelemmel. Isabelle okos és szép, tökéletes szellemi társa Danielnek. Összeházasodnak, ám boldogságuk nem lehet tartós, ugyanis Isabelle öregedni kezd (az öregedést Houellebecq még egyetlen hősnőjének nem bocsátotta meg), ezért elválnak. Tragikus események követik egymást – egy újabb szerelem sem hoz vigaszt –, ezért Daniel útja elkerülhetetlenül az öngyilkossághoz vezet. Halála előtt küld egy verset volt szerelmének „egy sziget lehetőségéről”, s ez a vers készteti arra kései, klónozott utódait, hogy a védett telepet elhagyva új-ember társak és emberi érzelmek keresésére induljanak.

covers_247152.jpgNem fogok sokat írni erről a remekműről, ugyanis újabb kötelező olvasmányhoz érkeztem, amelyet ugyebár mindenkinek egyszer el kell olvasnia.

A francia írót vagy imádják, vagy utálják, ezt írják többen . Hát nem tudom, én úgy imádom, hogy közben utálom amit ír, ahogyan gondolkodik, amiként bemutatja az embert, a társadalmat. Houellebecq Daniel1-ével sajnos tökéletesen tudtam azonosulni, csontjaimban éreztem az öregedéstől való félelmét, a fiatalság iránti sóvárgását, és a rajta kívül állók szánalmas vergődését. Többen írják, hogy túl nagy feneket kerít az író a szexualitás fontosságának, hát kérdem én, mi végre is van az ember megteremtve? Ez mindennek az alfája és omegája.

Houellebecq fél, vagy legalábbis nagyon nem érzi jól magát jelenünk kulturális, politikai, és emberi világában. Az Egy sziget lehetősége felkínál egy alternatív jövőt, amelyben drasztikusan mások az értékek, elsőre akár szimpatikus is lehetne, azonban valami mégis hiányozni fog. Nem árulom el mi. :)

Ki fogom mondani a könyv legnagyobb erényét, ami nem más, mint az, hogy konkrétan hajlamos depresszívvé tenni. Máshogy nézel a buszon, szorongsz, érzed, hogy valami zavar és nem jó az életedben, valami hiányzik. Nem tudod, hogy miért, de félsz folytatni az oldalakat, mert újabb és újabb késsel döf beléd, és szabályosan megbabonáz, majd vennéd a sátorfádat, és elgyalogolnál Lanzarote szigetére. Hatásvadász vagyok? Nem, egyszerűen tényleg hat a könyv, a szomorúsága és gyűlölete pedig epikus szintre emeli a mondanivalót. Azt a mondanivalót, amit ne hangzatos lózungokban keressünk, hanem mélyen az emberi természetben.

Ha bevállalós lennék, bizony kitapétáznám a könyv soraival a lakásomat. Nem állítom, hogy boldogabb lennék, sőt, de legalább nem lennék egyedül a gondolataimmal.

Az Egy sziget lehetősége mestermunka, amely sokszor undorító, bántó, megrázó, felemelő, pont annyira, mint társadalmunk.

Akarnék-e 2000 évvel később is élni? Tudnék-e azonosulni a klónok lelkivilágával, életével? Hhmmm, köszönöm, de nem.

Blake Crouch - A pokol kapujában, Az utolsó város (Wayward Pines-trilógia 2. és 3.)

+ Wayward Pines (TV sorozat)

Egyre furcsább dolgokat cselekszem. Az úgy történt, hogy egymás utáni két napon elolvastam a trilógia második és befejező részét, de egész addig nem akartam írni róluk, ameddig meg nem néztem a filmsorozat teljes évadát. Összevont értékelés fogok írni, a filmet csak foltokban említem.

A festői hegyek közt található, idilli kisváros egy modern Éden… leszámítva az elektromos drótkerítést, a mindent állandóan szemmel tartó mesterlövészeket és a mindenkit megfigyelő kamerákat.

A lakosok közül senki nem tudja, hogyan került ide. Csak azt tudják, hogy mit dolgozzanak, hogyan éljenek és kivel házasodjanak. Néhányan úgy hiszik, már régen meghaltak. Mások szerint egy félresikerült kísérletben ragadtak. Titkon mind a távozásról álmodnak, de aki megpróbálja, azt szörnyű meglepetés éri.

Ethan Burke látta a kerítésen túli világot. Ő a seriff, egyike azon embereknek, akik ismerik az igazságot a városról és a kerítés túloldalán leselkedő borzalmakról.

covers_335006.jpgRitka kivételek egyike, de azt kell mondjam, hogy a sorozat legerőteljesebb része nekem a második könyv volt. Fény derült ugyebár a nagy csavarra, titokra, és szerencsére a karakterekről is többet megtudunk. Ami miatt kiemelkedik A pokol kapujában, az a filozofikus beszélgetések nagy száma társadalomról, ember(i)ségről, jövőről.

Mondhatni egzisztencializmus light, de mégis üt. Igenis többször elgondolkodtam, hogy vajon hasonló helyzetben mit tennék, és bizony nem jöttek a válaszok könnyen a nyelvemre. Ethan Burke a maga tipikus amerikai karaktereként valódi vezetővé válik, aki tökéletesen tud hatni az emberekre, erőt sugároz, és nem megátalkodott.

A "békés" mindennapokat aztán egyszerre felváltja a pokol, méghozzá a kapukon belül.

Spoilerek helyett idézem inkább a harmadik rész releváns fülszövegét:

Ethan egy napon rádöbben a szörnyű titokra. A titokra arról, hogy mi terül el az elektromos kerítésen túl. A titokra, miszerint a teljes lakosság egy őrült és az ő elvakult követőinek irányítása alatt áll. A titokra, ami megállíthatatlanul közeledik, és ha kell, a legerősebb kerítést is áttöri, hogy eltörölje az egész emberiséget.

covers_336238.jpgHát igen, a végjáték valódi horror, kilátástalanság, és teljes káosz. Az utolsó háromszáz oldal valójában egy menekülés, akcióorgia, amely bebizonyítja, hogy mennyire is ragaszkodik az emberiség az életéhez. Meglepődtem, hogy Crouch könnyedén megöli a városka nagy százalékát, nem kímélve gyermekeket, időseket.

Megmondom őszintén, fogalmam sem volt, mi lesz a történet lezárása. Ki tud-e, akar-e jutni Ethan Wayward Pines-ból? Az író lezárása minden képzeletemet felülmúlta, pedig utólag azt gondolom, simán kikövetkeztethető, és logikus lépés. Az utolsó oldal pedig: hát borsódzott eléggé a hátam. :)

Amennyire szkeptikusan álltam a trilógia első része után, annyira jól alakult a kapcsolatom Wayward Pines-sal. Persze, ponyvaregény, de ettől függetlenül kreatív, elgondolkodtató, és lehet izgulni rendesen. Tökéletes nyári kikapcsolódás. Garantáltan jobban lehűt esetenként, mint a szobában zümmögő klíma.

Na de ugyebár végignéztem a könyvekből készült 10 részes sorozatot is. Azt kell írjam, hogy tetszett. A nagyon jelzőt sajnos el kell hagynom, tekintettel arra, hogy több cselekményszál, és néhány szereplő viselkedése, jelleme meg lett változtatva.

Matt Dillon eleinte érdekes volt Ethan Burke szerepében, de azért az idő előrehaladtával csak belenőtt a feladatba. Aki nagyon gyenge volt (de legalább szép), az Ethan felelsége. Kate rendkívül megnyerő karaktere a filmen is jól átjött, és azt kell mondjam, Pilcher személye is kellően jól kiválasztott. A történet szépen halad a könyv által kijelölt úton, esetenként többletinformációval ellátva a nézőt, nem elcsalva fontosabb jeleneteket, azonban több minden más lett, nem túl szerencsésen a történet egészére nézve.

A sorozattal kapcsolatos ellenszenvem főként Pam szerepében csúcsosodik ki. Gondolom sokan nem látták, olvasták, ezért aztán nem írom le a valódi problémát, maradjunk annyiban, hogy a könyvben jobban volt pozicionálva a hölgy. A városka gyermekei szál nekem erőltetett volt, és akármennyire félelmetesnek akarták beállítani őket, szimplán mosolyt csaltak az arcomra. A legnagyobb gondom mindent összegezve a sorozat lezárásával volt. Persze, hasonlít a könyvére, na de azért ennél lehetett volna hatásosabb is (nem, valaki halála még nem tesz feltétlenül hatásossá egy filmet). Nagyon bízom benne, hogy nem lesz második évad, ez így maradjon kerek egész. Tőlem, aki nem szokott sorozatokat nézni azért elég meglepő, hogy amellett, hogy végignéztem, még tetszett is. 

Blake Crouch írói karrierje remélem tovább folytatódik, és további elmés regényeit mielőbb magamévá tehetem. 

article_main_1772.jpg

Paula Hawkins - A lány a vonaton

Mondhatnám, hogy időnként behódolok a sikerlistás könyveknek, és egyszerűen beszippant az a rohadt marketing gépezet, amely tökéletesen illusztrálja, milyen gyarló is az olvasó. Igazándiból szeretem azt, amikor leszarva a lemaradásaimat, egy szinte teljesen új, elsőkönyves írónő könyvét veszem le a polcról, bízva abban, hogy egy új Merle, vagy King megszületésének lehetek tanúja. 

Rachel ingázó, minden reggel felszáll ugyanarra a vonatra. Tudja, hogy minden alkalommal várakozni szoktak ugyanannál a fénysorompónál, ahonnan egy sor hátsó udvarra nyílik rálátás. Már-már kezdi úgy érezni, hogy ismeri az egyik ház lakóit. Jess és Jason, így nevezi őket. A pár élete tökéletesnek tűnik, és Rachel sóvárogva gondol a boldogságukra.
És aztán lát valami megdöbbentőt. Csak egyetlen pillanatig, ahogy a vonat tovahalad, de ennyi elég.

A pillanat mindent megváltoztat. Rachel immár részese az életüknek, melyet eddig csak messziről szemlélt.

covers_338177.jpg"Ilyen fordulatokat nem olvastunk a Holtodiglan óta", hirdeti a borító, azonban el kell keserítenem mindenkit, dehogynem, sőt. A lány a vonaton nem egy fordulatos regény, nem amiatt jó, hanem pont azért, mert mer más, néhol több lenni, mint a Holtodiglan. Persze párkapcsolatok, meg azok valódi arcai feltárulnak itt is előttünk, azonban valahogy sokkal kevésbé hatásos a krimi-thriller szál, inkább a valódi emberi, és főként "szerelmi" aljasságoknak lehetünk szemtanúi.

A három lány főszereplő kiérdemli azt, hogy bizony mindegyikük halál unszimpatikus, szerencsére az írónő terve is ez lehetett velük. Van köztük depressziós alkoholista, unatkozó háziasszony, férjkereső anyatigris. Találunk emellett két-három alfa-hímet, akik szintén gázosak, ki így, ki úgy. Van természetesen konfliktus is bőven, azonban spoiler veszély miatt csöndben maradok róluk. Azért a fülszövegben szereplő "...aztán lát valami megdöbbentőt..." nem kicsit hatásvadász, ugyanis maga az események indikátora messze meglepően unalmas, mondhatnám nevetséges. Na de kérem, valaminek csak kell történnie, hogy beinduljon a gépezet.

A gépezet azonban tökéletesen lett kivitelezve, teljes mértékben lekötött, hamar haladtam vele, a végén húzta az agyam rendesen a nagy titokkal, ami valójában könnyedén kikövetkeztethető.

Ami miatt jobb, mint a Holtodiglan, az talán az, hogy egyik szereplő oldalára sem tudunk, akarunk állni. Itt senkinek nincs igaza, mindenki beteg a maga módján, és sajnos a férfi-női szerepek legelfajzottabb megoldásait látjuk. Ez a könyv degradál minden párkapcsolatot, érzékletesen ábrázolja, hogy nincs bizony fekete és fehér, mindenki bűnös egy kapcsolatban. Persze, mondhatjuk, hogy van igenis és ismerünk is felhőtlen boldog párokat, na de ugye nem látunk az ő hálószobáik, és gondolataik titkos világába.

A lány a vonaton pesszimistává tesz, hitehagyottá az emberi kapcsolatok iránt. Persze a valóság a könyvnél sokkal árnyaltabb, a gondolatbűnt nem feltétlenül követi mindig cselekvés. Az biztos, hogy a felhőtlen boldogság nagyon ritka, és talán pont ezért, a boldog perceket kell kihasználni. Ha pedig beborul az ég, be kell állni az eresz alá, vagy napos tájakat kell találni.

Valójában egy meglepően jó kezdő könyv Hawkins regénye. Gratulálok hozzá.

Ui.: Természetesen film készül máris belőle, ami természetesen  rossz lesz.

Philip Roth - A Portnoy-kór

Roth-tal eddig kétszer próbálkoztam, elsőre nagyon jól sikerült, másodikra kevésbé alakult jól a találka. Mindenki megér egy utolsó, harmadik lehetőséget, úgyhogy belevágtam a mindent eldöntő A Portnoy-kórba.

„Éjjel és nappal, munkahelyen és utcán harminchárom éves, de ma is úgy jár-kel a városban, hogy kocsányon lóg a szeme. Kész csoda, hogy egy taxi még nem lapította palacsintává, ahogy délidőben átkel Manhattan főútvonalain. Harminchárom éves, de ha egy lány keresztbe teszi a lábát a metró szemközti ülésén, ma is fixírozni kezdi!` Így vall magáról Alexander Portnoy, ez volna az ő gyógyíthatatlan betegsége, a Portnoy-kór. A főhős azonban egyszersmind kívülről is látja magát, és rendkívül szórakoztató módon, finom öniróniával ecseteli beteges megszállottságát.

covers_319906.jpgOké, már az elején le kell írnom, hogy bizony Philip Roth a mérleg pozitív oldalára fordult át a szemembe. Azt is hozzá kell azonban tennem, hogy még mindig nem teljesen tökéletes a kapcsolatunk.

Már a leírásból tudtam, hogy ezt egyfajta "énregényként" fogom olvasni, megpróbálva benne elhelyezni benne saját egyszerű személyem. Hát hamar kiderült, könnyen azonosulok Alexanderrel. A maga önmarcangoló, szexista, vagy inkább függő módján egy rendkívül emberi alkatot ismertem meg. Igen, nem tagadom, rohadtul nem tudom átérezni a zsidó lét, a diaszpóra lét és a furcsa, elnyomó, követelőző szülő-gyermek viszony árnyoldalait, azonban az olvasó mégsem egy szánni való szerencsétlent, hanem egy önmagán jót derülő, a megoldást folyton kereső, a kiutat a szexben és főleg a sikszékkel kialakított szexben megtaláló férfit lát. Az akár hatásvadászat gusztustalanságnak tűnő dolgok (örökös maszturbálás, mindent megdugás) egyáltalán nem zavaróak, az írói szabadság tökéletes lenyomatai, amelyek segítik érzékeltetni a Portnoy-kór minden lényegi elemét.

Persze, erkölcscsősz barátaink újfent károghatnak, hogy ez a könyv is a beteg-liberális-hanyatló nyugat ópiuma, ne adj Isten még egy jót zsidózni is lehet rajta, azonban kit is érdekel, amikor marha jól szórakozom, remélem Alexanderrel együtt. A szórakozást ne úgy értsük, hogy jókat derülünk a könyvön, inkább úgy, hogy betekintést nyerünk egy freudi személy agyába. Pszichológiai regény A Portnoy-kór, lelkünk legaljára próbál leásni, és milyen jól is teszi.

Több ilyet szeretnénk olvasni. Alexander, én drukkolok, hogy meggyógyulj, már ha valójában beteg vagy!?

Donato Carrisi - Démoni suttogás

Több mint egy hónapja végeztem a könyvvel, azonban újfent bajban vagyok az íráskedvvel. Elveszett az ihlet, vagy talán csak elfáradtam. Nem tudom mit lehet ezzel kezdeni, megpróbálok talán még rövidebben, de aktívabban véleményt megosztani. Meglátjuk mi sül ki belőle.

Rettenetes bűnténysorozat sokkolja az országot. Egy embernek aligha nevezhető szörnyeteg kislányokat rabol el és csonkít meg. Goran Gavila kriminológusnak és az általa irányított különleges egység tagjainak olyan pokoli régiókba kell leereszkedniük a nyomozás során, ahonnan alig-alig van visszatérés. A tettes mindvégig ördögien megtervezett, lidérces játékot űz velük, minden egyes feltárt gonosztette valamilyen üzenet, amely arra kényszeríti a csapat tagjait, hogy nézzenek szembe azzal a sötétséggel, amelyet valamennyien magukban hordoznak.

covers_244534.jpgAz idei év legjobb krimi-thriller regényét olvashattam. A moly-on látottakból már sejtettem, hogy jó lesz, de hogy ennyire magával ragad, az még engem is meglepett. Imádom a "sorozatgyilkosos" történeteket, főleg ha tele vannak meglepetésekkel. A Démoni suttogás mindkét igényemet tökéletesen elégítette ki, úgy csavarodott a brutalitás és a meglepetések tengelye, hogy már a végén tényleg még a kismacskára is gondoltam, mint lehetséges elkövetőre. Még véletlenül sem fogok spoilerezni, tényleg kötelező olvasmány. Jeffery Deaver volt utoljára rám ilyen hatással, ahol csak úgy kapkodtam a lapokat, hogy derüljön már ki, hogy mi van!!!!

Spolier-ről jut eszembe: a könyvről olvasás előtt kritikákat böngésztem, és beleszaladtam egy írásba, amely nevesített egy bizonyos Albertet. Na mondom király, melyik szereplőnek lesz a neve Albert, és már tudni is fogom, ki a gyilkos. Már majdnem írtam a bloggernek, hogy köszi, elvetted az élményemet, de szerencsére előbb elkezdtem a könyvet, és rájöttem, hogy az csak a kopók által adott fiktív név :) Nem baj Ádám, fölöslegesen dobtad ki a tv-t a harmadikról, és égetted el a ruháidat...

A Démoni suttogás valójában egy koktél, de valami csodálatosan összekeverve. Olyasmi, mint a Mai Tai. Folyamatosan képek ugrottak be nekem a Gyilkos elmék c. sorozatból, a Fűrészből, néhány X-akták epizódból. Ami többé teszi a történetet, mint egy sima "ki a gyilkos" utáni kutatás, az a csapat tagjainak múltjában, jelenében keresendő. Azért sem fogok többet elárulni, olvasni és érezni kell azt a libabőrözést, amit az újabbnál újabb titkok felszínre kerülése okoz.

Nagyon kedvelem krimik esetében a keretes szerkezetet, Carrisi pedig kellőképpen megalapozza a történetet, egy arc, személyiség, DNS, és félelmetes rabról szóló jelentésekkel. A történet során további részlet információkat tudunk meg a titokzatos valakiről, majd az eseménysor végén minden a helyére kerül, és nem, még véletlenül sem az lesz, és úgy, ahogy előtte gondoltuk.

Szerintem a 2015-ös évben jobb krimit már nem fogok olvasni. Kell ennél nagyobb dicséret?

Janne Teller - Minden

A Semmi annak idején nagyon megfogott, adtam is mindenkinek, ajánlgatom azóta is. Nem volt tehát kérdés, hogy a Minden is érdekel. Nagy igazságokra akartam rálelni, vagy legalább is gondolatébresztésekre. Sikerült.

Miért vannak előítéleteink? Miért közösítünk ki bárkit, vagy éppen miért emelünk zsarnokká? Miért hatalmaskodunk a kiszolgáltatottak felett? Miért vagyunk erőszakosak? Miért élünk vissza a bizalommal?

A dán írónő Minden című novelláskötetében ismét olyan konfliktusokat helyez a középpontba, melyek mindnyájunkat érintenek, s életünk folyamán egész biztosan találkoztunk velük. Mi kényszerít például egy fiatalembert arra, hogy erőszakot alkalmazzon? Meg lehet-e érteni az intoleranciát és a szélsőségességet? A bosszú mikor elfogadható indíték, egyáltalán erkölcsileg elfogadhatóvá lehet-e tenni a bosszúállást? Janne Teller új, fontos és provokatív könyvében súlyos és kényelmetlen kérdéseket tesz fel, miközben szembesít tetteink legszörnyűbb következményeivel is.

covers_339523.jpgHa valaki nagyon fontos munkát végez, az bizony Janne Teller. Úgy ír az ifjúságnak, hogy közben még az idősebbeket is megrázza mondanivalójával. Nem tudom, hogy az értékrendemet mennyiben befolyásolta volna, ha az írónő köteteit mondjuk 16 évesen adják fel kötelező olvasmányként, de annyi biztos, hogy a mai Magyarországon igen hasznos lenne, ha bekerülne az érték alapú oktatásba. Teller úgy nyúl társadalmunk problémáihoz, hogy szinte észre sem vesszük, hogy szikár, néhol pár szavas prózája többet mond annál, mint amit valójában olvasunk. Titkon elülteti a fejünkben, hogy bizony nagyon rossz úton haladunk. A novellák nagy része az erőszak, az idegengyűlölet, az intolerancia bemutatására van kihegyezve, néhol gyermeki bájjal átitatottan. 

A nyolc novella közül nekem A török szőnyeg, a Sárga fény, a Míg a halál el nem választ, és a Nyalóka tetszettek a legjobban. Korunk nyugati civilizációjának problémáit mutatja be az írónő, amelyek akaratlanul is a demagógok és populisták markába taszítják a hatalmat. Nem kell nekünk itt "nyugaton" vallási fanatizmustól félnünk, elégedjünk meg másféle fanatikusainkkal. A novellák olvasása után szinte hányok a híradók megnézésétől, ezzel párhuzamosan a saját országomban is történő politikai, társadalmi eseményektől. Halálbüntetés, menekültek és bevándorlók, önbíráskodás, fiatalkorúak erőszakos cselekedetei. Kedves véleményvezéreink, kérem, legalább olvassatok néha, mielőtt kérdeztek, megnyilvánultok! A világ nem fekete és fehér, bár tudom, úgy felfogva talán sokkal könnyebb árkokat ásni, ellenségképet gyártani. A nyugati társadalom igenis értékes, ékes példája ennek a könyv szerzőjének szókimondása.  

Teller egy olyan értékrendre kívánja felhívni a figyelmet, amely főleg a humanizmuson, a tolerancián, a tiszteleten alapul; nem is csodálkozom, hogy több országban heves vitákat kavar a kötet.

Nem mondom, hogy a Mindenből mindent megtudtam, még csak azt sem állítom, hogy meglepett az írónő, szimplán tiszteletem az őszinteségét, a kérlelhetetlen mondatait, és az elhivatottságát arra, hogy felnyissa végre a fiatalok és idősek szemét. 

Stephen King - A holtsáv

Nagyon hosszú ideje vártam arra, hogy az Európa végre újra kiadja ezt a könyvet, ami persze a mai napig nem történt meg. Látva a sóvárgást az arcomon, ajándékba megkaptam egy családi könyvtárban fellelhető 1991-es példányt. Ezúton is nagyon köszönöm, és ígérem, vigyázni fogok rá!

Johnny Smith 5 évig feküdt kómában, miután csodával határos módon túlélt egy szörnyű autóbalesetet. A szürke kisvárosi tanár egészen más emberként tér vissza: furcsa természetfeletti erő birtokába került és látnoki megérzései támadnak, amint megérint valamit vagy valakit.

Johnnyból hamarosan igazi amerikai szenzáció lesz akarata ellenére, ám mégis használnia kell különleges képességeit. Szadista fojtogató tartja rettegésben a várost, de még ennél is nagyobb veszély bukkan fel egy törtető vidéki politikus személyében, akinek a lelkében a Sátán lakozik és az Egyesült Államok elnöki székére tör. Mindezt csak Johnny tudja és felmerül benne a kérdés: ha látja a jövőt, vajon meg is tudja az változtatni?


covers_26031_1.jpgNos, talán ez az eddigi legjobb King kötet amit olvastam. Lassan eljutok odáig, hogy tényleg fanatikussá válok, és titkon a King könyv gyűjteményemet fogom bűvölni itthon.

Maga az alapszituáció akár tipikusnak is tekinthető, annyi különlegességgel, hogy bizony a megmagyarázhatatlan képesség kialakulására az író több lehetséges alternatívát is felajánl. Az olvasó eldöntheti, hogy hitbéli, orvosi, pszichológiai, fizikai magyarázatot talál Johnny képességére. A lényeg ugyanis nem ebben, hanem a nagy betűs TÖRTÉNETMESÉLÉSBEN van, na meg persze a jó nagy adag kritikában, ami már már elvárt!

A holtsáv egy tökéletesen megírt, kerek egész történet, az olvasó egy percig sem tudja letenni, egy helyben és időben muszáj vele végezni. A történetet a fülszöveg nagyjából körülírja, ahogy az összes Európa Kiadós King kötet esetében is (a mai napig), de ez senkit ne tévesszen meg. Az összefoglaló azonban nem adja át azt a hangulatot, amelyet az író megteremt, legyen szó egy anya vallási megtébolyodásáról, gyermekünk elvesztésének feldolgozásáról, egy nyomorult szociopata gyilkos gyermekkori szenvedéseiről, és a valódi gonosz emberek lelkivilágának részletes bemutatásáról.

A szadista fojtogató utáni nyomozás, a felismerés, és az epizód végkifejlete olyan kőkemény hard-boiled elemeket tartalmaz, hogy szinte lélegzetvétel nélkül jutottam csak át rajta. Sajnálatos módon az ezt követő események viszonylag felgyorsulva következnek, és hamar eljutunk a legszomorúbb, de egyben legszenzációsabb végkifejlethez. Bevallom férfiasan, nem éreztem jól magam a bőrömben az utolsó oldalak olvasásakor. 

Ami miatt imádtam Johnnyt, hogy bizony ő egy a tipikus csávók közülünk, semmi extra, de tényleg, és a könyv során akaratlanul is hőssé válik. El sem tudom képzelni, hogy hasonló erő birtokában mit tennék. Mi lenne, ha látnám a jövőt? Mi lenne, ha látnám a múltat? Alakítani tudnám a történelmet, de biztos vállalkoznék ekkora felelősségre? A választ Johnny megadta, bocsánat, megtette.

Abba is hagyom az ömlengést, inkább szégyellje magát a Kiadó, amiért vélhetően nagyon sok sóvárgó ember jár kel úgy ma az utcákon, akikre nem mosolyog rá úgy a szerencse -egy elrejtett példány által- , mint rám. A holtsáv szerintem King egyik legjobbja, a benne szerepeltetett dilemmák és igazságok pedig örök érvényűek. Politikusok, vallási fanatikusok kerüljék! :) Én szóltam.

Margaret Mazzantini - Újjászületés

Volt egy időszaka a Cartaphilus Kiadónak, amikor szinte minden új megjelenése érdekelt, szép, találó borítókat alkottak, érdekes, figyelemfelkeltő könyveket adtak ki. Jelen könyv 2012-ben jelent meg magyarul, nagyjából akkor, amikor még aktívak voltak, és nagyjából azóta terveztem beszerezni. Tavaly karácsonykor sikerült ajándékba megkapnom, és egészen idén márciusig sikerült várnom vele. A kronológiából annyi kiderül, hogy több, mint egy hónapig olvastam, amelynek vannak a könyvtől független okai, de sajnos az írónő sem mindig segített hozzá a könnyebb haladáshoz. Na de ne rohanjak annyira előre.

Lírai és felzaklató történelmi krónika, egy emésztő, szenvedélyes szerelem históriája, és egy még emésztőbb, nehezen beteljesülő vágy, a gyermek utáni sóvárgás megindítóan szép története. Váratlan telefonhívással indul a regény: több mint másfél évtized után a vonal végén Gojko, a hajdani bosnyák barát, költő és életművész szólal meg. Arra kéri Gemmát, a Rómában élő szerkesztőnőt, hogy térjen vissza Szarajevóba, ahol egykor Gemma, férje, a fotográfus Diego és ő elválaszthatatlan barátok voltak a törékeny béke napjaiban és a háború poklában. A meghívás apropója egy fotókiállítás, ahol a háború áldozatául esett Diego képeit mutatják be. Anya és fia, az ízig-vérig római kamasz – aki sohasem ismerhette meg apját – repülőre ül, hogy szembesüljön egy öldöklő háború sújtotta város kísérteteivel és saját múltjával.

covers_217511.jpgEléggé szélsőséges a viszonyom ezzel a könyvvel. Pont annyi mindent utáltam benne, mint amennyi sok más dolog lenyűgözött.

Már az első oldalakkor eltökéltem, hogy el akarok jutni Szarajevóba, annyira tökéletesen átadódott a város hangulata, illatai, az emberek. Modern kori háborús történelmünk egyik mementója, nem is átallottam több újság és archív felvételt megnézni a háborúról, és az ott történt iszonyatról. A délszláv háborúval is úgy vagyok, hogy az agyam tiltakozik az ellen, hogy ilyen megtörténhetett. Szégyenteljes az emberi történelem, ez kétségtelen. Az Újjászületés tökéletesen mutatja be a háborús hétköznapokat, benne az egyéni, és kollektív szenvedéseket.

A hitelessége mellett a másik nagy erőssége a műnek, a karakterábrázolás. Kevés főbb szereplőt mozgat, ők azonban valódi hús-vér emberek, hibáikkal, gyengeségeikkel együtt. Oké, nem titkolom tovább, Gemma értékrendje, világlátása áll tőlem a legmesszebb, az ő érzelemvilága, motivációi messze meghaladták az ingerküszöbömet. Sajnálatos, hogy egy tipikus nőknek szánt könyvnek kell utólag titulálnom az Újjászületést, de egyszerűen, amit Gemma megtesz, gondol a gyermekvállalásról(ért), fiú aggyal szerintem feldolgozhatatlan. Többet nem is szeretnék erről a részről írni, annyira gender specifikus problémát feszegetnék. Diego egy kellőképpen fura művészlélek, akit a háború talán a legjobban megváltoztat. Gojko pedig az Gojko, imádtam minden egyes mondatát!

Ami még a negatívumokhoz tartozik, hogy bizony nagyon lassan halad a történet előre. Előfordult, hogy napokat is kihagytam egy-egy fejezet között, annyira nem tudott lekötni. Az ellenérzésem a tempót illetően az utolsó oldalakra elsikkadt, ugyanis olyan megdöbbentő titokra derül fény, ami még az én kicsi, érzéketlen lelkemet is meghatotta.

Valamiért nem tudom mindenkinek ajánlani a könyvet. Nagyon értékes háborús, érzelmi tablónak gondolom, azonban valami még sem volt az igazi. Talán velem van a baj, az értékrendemmel, a lelki sivárságommal. Nem tudom hova tenni. 

Sophie McKenzie - Mióta meghaltál

Tavaly év végén kicsit bedurvultak a beteg könyvek a listámban, úgyhogy nem volt kérdés, az idei évben is akartam hasonló történeteket. Hát elég hamar megtaláltam....

Amikor Geniver Loxley nyolc évvel korábban elveszítette újszülött kislányát, megállt számára a világ, és azóta sem sokat haladt előre. Gent még mindig megviseli, ha babakocsit toló nőt lát; Beth halála előtt három könyve jelent meg, azóta viszont egy sort sem írt. 
Egy délelőtt becsenget hozzá egy ismeretlen, és pontosan azt mondja neki, amit mindig is hallani szeretett volna: a kislánya egészségesen született – de azonnal kivitték a műtőből, és bizonyára odaadták egy másik nőnek. Hihetetlen történet, de miért találna ki bárki ilyesmit? Hirtelen rés nyílik Gen biztonságos világának burkán, és tengernyi kérdés zúdul be rajta: Hol van most Beth? Miért nem akar kutatni utána Art? Hogy megkímélje a feleségét az újabb csalódástól? Vagy titkol valamit? Kiben lehet megbízni? 
Gen nyomozni kezd, hogy megtalálja kislányát. Reménye azonban csakhamar félelembe és paranoiába csap át, mert olyan sötét üzelmek sejlenek föl előtte, amelyek titokban tartásáért valakinek a gyilkosság sem túl nagy ár…

covers_305698.jpgKomolyan néha olyan történetekbe futok bele, amelyeket jobb lenne jó mélyre eldugni a polcokon. Kb. olyan a Mióta meghaltál, hogy az ember nem szívesen mesél róla, hogy olvasta. Félre értés ne essék, a maga kategóriájának kiemelkedő darabja, csak azt a fránya kategóriát kéne megtalálnom. Szerintem én a beteg könyvek csoportjának fogom hívni innentől kezdve. Az biztos, hogy A tanya méltó társa.

A történet a fülszövegben tökéletesen össze van foglalva, és nem is kívánok semmit hozzátenni, tekintettel arra, hogy minden oldalra jut egy-egy esemény, amelynek idő előtti felfedése maximálisan ront az élményen. De talán van egy valami, amire fel kell hívnom a figyelmet, méghozzá a dőlt betűs gyerekmesének tűnő oldalak. Eleinte nem értettem őket, később zavartak, majd az utolsó két oldalnál majdnem földhöz vágtam a könyvet, meg a tv-t, meg mindent ami körülöttem volt. Komolyan, az írónő előtte sem kíméli az olvasót, de így befejezni ezt az amúgy is megterhelő eseménysort, szimplán a kínzás kategóriája. Legnagyobb tiszteletem Ms. McKenzie, Önnek biztos nem volt gyerekszobája :).

Nem állítom, hogy ebben az érzelmi, pszichés hullámvasúton nem éreztem néhol logikai bakikat, valamint a motivációkkal és az okokkal sem értettem feltétlenül egyet, de meg kell hagyni, ütött rendesen. Gen karaktere szimpátiát kelt az olvasóban már a kezdetekkor, mondjuk szerintem sokat tökölt az elején....A legösszetettebb szereplő mégiscsak Art, akiről nem kívánok írni, csak megjegyzem, hogy bizony az ő megítélése a legnehezebb nekem. Az biztos, hogy senki nem lett volna a helyében. A többiek? Őket mindenki döntse el maga.

A Mióta meghaltál egy nagyon erős pszichothriller, várandós anyukák messze kerüljék el.

Egy olyan fajta kikapcsolódást tud nyújtani, ami nagyon kevés könyvnek jön össze. Szorongva faljuk a lapokat, és titkon nem akarjuk, hogy feltáruljon előttünk a valóság.

Blake Crouch - Wayward Pines (Wayward Pines-trilógia 1.)

Jó marketinggel nekem tényleg sok mindent el lehet adni. Annyira titokzatos volt ennek a könyvnek a sztorija, meg a borítója, meg hogy neves sztárokkal sorozat készül belőle, hogy már vonultam is a kasszához. Azt bezzeg nem reklámozták, hogy egyszerre legalább 4 könyvet vettem.

Ethan Burke különleges ügynök világos küldetéssel érkezik az idahói Wayward Pines-ba: meg kell találnia és haza kell juttatnia két társát, akik egy hónappal korábban tűntek el az idilli kisvárosban. Mielőtt azonban felvehetné a kapcsolatot a helyi erőkkel, baleset áldozata lesz. Kórházban tér magához, igazolvány, mobiltelefon és aktatáska nélkül. S bár a személyzet nagyon kedves vele, őt mégis nyugtalanítja valami.

Ahogy telnek a napok, Ethan nyomozása egyre több kérdést vet fel. Miért nem tudja felhívni a feleségét és a fiát? Miért nem hiszik el a helyiek, hogy ő különleges ügynök? S mi célt szolgál a várost körülvevő elektromos kerítés? A lakosokat akarják bent tartani vele? Vagy valami mást odakint? Nyomozásának végére Ethan szörnyű dolgokra döbben rá: talán soha nem jut ki élve Wayward Pines-ból, mert ő már nem ugyanaz az ember, aki egykoron volt.

 covers_333765.jpgRitkán van könyv olvasatán deja vu érzésem, Crouch trilógiájának bevezető köteténél azonban csak úgy forgott az agyam, hogy mindezt hol is láthattam, olvashattam. Sajnos még a konkrét filmek, sorozatok, könyvek említése is spoiler veszélyes lenne, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy tisztes olló munka áll a Wayward Pines kidolgozása mögött. Olyan mix ez a könyv, mint amikor összeöntesz sok jó italt, de a végeredmény mégis jó lesz! :)

Ez a jóság főként a filmszerű cselekménysornak köszönhető, Crouch ugyanis mintha egy már kész mozgóképet ültetett volna át prózába. A karakterek is sajnos egy jobb minőségű filmsorozat szintjén mozognak, remélhetőleg a további két részben legalább minimálisabban el tudunk mélyülni bennük.

A könyv nagy erénye, hogy nem akartam letenni;egészen a végső válaszig faltam a lapokat, majd a nagy meglepetést követően lelassultam, és próbáltam minden kockát a helyére illeszteni. A végső megoldás (sic!) kellőképpen nyakatekert, a teljes logikátlanság határán mozog, de valahogy a szerző mert annyira nagyot álmodni, hogy valójában tetszett.

Nem kérdés, hogy a másik kettő folytatást is el fogom olvasni, főként azért, hogy lássam az esetleges karakterfejlődéseket, valamint, hogy be mer-e vállalni Crouch további őrültséget, face palmot, vagy bármi olyat, ami legalább annyira beteg, mint Wayward Pines maga.

 

Sylvia Plath - Az üvegbura

covers_319980.jpgHa nem kaptam volna meg karácsonyra, szinte biztos, hogy jó ideig nem szereztem volna be. Amennyire régóta érdekelt, pont ugyanannyira éreztem, hogy ezt még most nem kéne olvasnom, vagy hogy úgy egyáltalán mit is akarok én ettől a könyvtől.... Sajnos igazam lett.

„Furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban.” Egy idegösszeomlás története kezdődik ezekkel a szavakkal. A tizenkilenc éves Esther Greenwoodnak Amerika tálcán kínálja a karriert: felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, majd tizenketted magával megnyeri egy divatlap pályázatát, egy hónapra New Yorkba kerül, fogadások, díszebédek, hírességek forgatagába. Csakhogy ő valami többet és tisztábbat vár a társadalomtól, mint az őtőle, és ezért nem tud beilleszkedni a nagy gépezetbe. „Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén.” A történet: ennek a baljós hasonlatnak a kibontakozása, a betegség első tüneteitől a közönyös pszichiáter kontárul alkalmazott elektrosokkterápiáján át a hajszál híján sikeres öngyilkosságig. Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe visszavezető út lehetőségét sejtetve – ami a valóságban tragikusan ideiglenesnek bizonyult. Mert Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása. Megjelenésének évében, 1963-ban Sylvia Plath öngyilkos lett.

Ennyire rövid könyvet ilyen hosszú idő alatt régen olvastam. Biztos bennem van a hiba, de bizony azok táborát fogom erősíteni, akik rohadtul nem értik ennek a könyvnek a nagyságát.

A lényeg, hogyha tegyük fel Plath nem lett volna öngyilkos, vajon akkor is olyan jó könyvnek tartanák? Szerintem nem.

Alapvető gond velem, hogy marhára nem tudom beleérezni magam a depressziósok világába, így félelmeiket érzéseiket nem tudom értelmezni. Azt pontosan látom, hogy 1963 óta talán még nagyobb népbetegségnek számít a depresszió, és más pszichés bajok, azonban a megoldási javaslatoknál fel kell tennem a kezem. Az üvegburából is kiolvasható, hogy bizony az alkalmazott terápiák a legtöbbször szart sem érnek. Tényleg igaz tehát, hogy az emberi agy az orvostudomány egyik legnagyobb talánya. Mindemellett kitartok azon véleménynél, hogy a lelki gondok eredője alapvetően a társadalom, az egyén környezete. Legyen szó társadalmi nyomásról, konvenciókról, megfelelési kényszerről, vagy akár versenyről, egyenes út vezethet a diliházba, és kurvára teljes joggal. 

Miért gondoljuk azt, hogyha valaki megbetegszik a társadalomtól, akkor azt nekünk terápiás úton vissza kell vezetnünk abba a közegbe, amiből kikívánkozott? Nem hordozom a bölcsek kövét, sőt, de annyi biztos, hogy a mentálhigiénés problémákkal szemben törpék vagyunk.

Na de hogy a a könyvről is írjak; sajnos nagyon untam, az időben és térben való ugrások túlzottan összemosódtak, sokszor fogalmam sem volt, mi történik. A szereplők annyira egydimenziósok, hogy igazából nem is voltam kíváncsi rájuk.

Amennyiben pusztán önéletrajzi látleletként tekintek Az üvegburára, akaratlanul is elnézőbb vagyok. Annyira ugyanis én sem vagyok lelki nyomorék, hogy azt a bizonyos láthatatlan üvegburát, mint áthatolhatatlan valamit  ne sajnálkozva nézzek. Igen, sajnáltam Esthert (Sylviat), de segíteni senki sem tudott igazán. Megoldást nem látok, csak a következményt. Utólag nem lettem okosabb, és talán ez a legszörnyűbb az egészben.

Nyugodjon békében. Talán Ön, kedves Sylvia, már egy jobb helyen van.

Könyvbuzi vagy-e?

Lobo-nál találtam erre a tök jó kis kvízsorra. Úgy másolom most át a kérdéssort, hogy meg sem nézem előtte őket, random fogom kihúzgálni a rám tuti nem igazakat. :)

  1. 20-nál több könyved van.
  2. 50-nél több könyved van
  3. 100-nál több könyved van
  4. Annyi könyvet halmoztál fel, hogy át kellett térned e-olvasóra
  5. Olyan sokat olvasol, hogy rengeteg könyved mellett van még egy e-könyv olvasód is.
  6. Rajtad kívül senki se érti, mi alapján rendszerezed a könyveidet.
  7. Jelenleg több mint egy könyvet olvasol.
  8. Minden nap olvasol.
  9. Még azalatt is olvasol, míg kitöltöd ezt a kérdőívet.
  10. Ha elmész otthonról ezek mindig nálad vannak: pénztárca, telefon, kulcsok és egy könyv.
  11. Volt már, hogy egész éjjel fennmaradtál, mert kiolvastál egy könyvet.
  12. Ezt egy pillanatig se sajnáltad és bármikor újra megtennéd.
  13. Kitaláltad, hogyan tudod beépíteni az olvasnivalót az edzéstervedbe is.
  14. Utasítottál már vissza meghívásokat társasági eseményekre, csak hogy otthon maradhass és olvashass.
  15. A szabadságodat arra használod, hogy felzárkózz az olvasnivalóiddal.
  16. Maradtál már kihűlő vízben, összeaszó bőrrel mert annyira belefeledkeztél az aktuális olvasmányodba.
  17. Elfelejtettél leszállni a buszról vagy vonatról, mert teljesen belemerültél a könyvedbe.
  18. Majdnem beleléptél egy gödörbe, ráültél frissen festett padra, nekimentél villanyoszlopnak vagy csak egy hajszállal menekültél meg hasonló balesetektől csak mert belemerültél a könyvedbe.
  19. Nyilvános helyen felnevettél olvasás közben.
  20. Nyilvános helyen sírtál az épp olvasott könyv miatt (nyugi, mi nem buktatunk le).
  21. Mindenki hozzád fordul könyvajánlásért.
  22. Nagyon komolyan veszed a könyvajánló szerepet és rágódsz azon, hogy a barátaid milyen könyveket kedvelnének.
  23. Miután ajánlottál egy könyvet a barátodnak, állandóan zaklatod miatta.
  24. Összetörik a szíved, ha a barátodnak nem jön be az általad ajánlott könyv.
  25. Egy kicsit el is ítéled őket.
  26. Igazából valahányszor eltérő véleményen vagytok egy könyvről a barátaiddal elgondolkozol azon, vajon mi baj lehet velük?
  27. Megfogadtad, hogy megtérítesz egy nem olvasót.
  28. És sikerrel jártál.
  29. Részt vettél dedikálásokon, könyvbemutatókon, felolvasásokon.
  30. Van több dedikált példányod is.
  31. Kedvenc szerződet felismernéd az utcán.
  32. Igazából fel is ismerted már.
  33. Ha bárkivel vacsorázhatnál a világon, akkor a kedvenc íródat választanád.
  34. Van első kiadásod.
  35. Tudod, hogy ez mit jelent és miért is olyan fontos ez a bibliofilek számára
  36. Naponta blogolsz, tweetelsz beszélsz könyvekről.
  37. Van “kedvenc” irodalmi díjad.
  38. S minden évben elolvasod a nyertes könyvet.
  39. Feljegyezel minden könyvet amit valaha olvastál és hogy mit gondoltál róluk.
  40. Otthon van egy kijelölt olvasósarkod.
  41. Van irodalmi témájú pólód, táskád, tetkód vagy lakberendezési tárgyad.
  42. Valamilyen irodalmi vonatkozású nevet adtál a háziállatodnak.
  43. Irodalmi hivatkozásokat és szóvicceket gyártasz, amiket senki se ért meg.
  44. Szőrszálhasogató vagy a nyelvtant és a helyesírást illetően, még SMSben is.
  45. Könyveket adsz ajándékba bármely alkalomra: születésnapra, Valentin napra, éretsségire, keddre…
  46. Valahányszor megkérdezik, hogy mi a kedvenc könyved azonnal kattogni kezd az agyad és nem tudsz választani. Végül mindig legalább egy tucatot említesz.
  47. Szereted a könyvek illatát
  48. Képes vagy rávetni magad egy teljes sorozatra vagy írói életműre és pár nap alatt kiolvasni az egészet.
  49. Már érezted úgy, hogy megemelkedik a pulzusod egy hihetetlenül jó könyv olvasása közben
  50. Miután befejezel egy jó könyvet úgy érzed, hogy újra kapsz levegőt és visszatértél valami különleges kalandról.
  51. BÓNUSZ PONTOK: Minden barátért jár egy pont, aki elküldte neked ezt a kérdőívet (mert tudják, mekkora könyvbuzi vagy).

 

Nos tehát, sikerült 37 pontot elérnem, ezzel sajnos mérsékelt könyvbuzinak tűnök. Egy újabb kihívás ez az életemben. :) 

Stephen King - Mr. Mercedes

1892302_5.jpgAz egyik legkedvesebb karácsonyi ajándékom, amelyet nem is hagytam sokáig a fa alatt heverni. Igazából nem akartam magam túlzottan beleélni, hogy mennyire is lesz vajon jó a King-től kevésbé megszokott krimi, de titkon bíztam benne, hogy nem fogok csalódni. Igazam is lett.

"Egy pangó közép-nyugati kisvárosban, a fagyos kora hajnali órákban munkanélküliek százai állnak sorban az állásközvetítő előtt. Egyszer csak egy magányos sofőr a tömegbe hajt egy lopott Mercedesszel, visszatolat, majd újra gázol, aztán elmenekül a helyszínről, nyolc halottat és tizenöt sérültet hagyva maga után. Brady Hartfield alkoholista anyjával él a szülői házban. Vágyik a mámorra, amit a Mercedes volánja mögött, a halálosztó szerepében érzett, ezért újabb, még ördögibb merényletre készül. Bill Hodges, a nyugdíjas zsaru azonban újra aktiválja magát, hogy meghiúsítsa az immár ezrek életét fenyegető, őrült tervet, és innentől hajmeresztően izgalmas versenyfutás kezdődik az idővel… King legújabb regényében a klasszikus receptet követve jó és gonosz küzdelmét állítja elénk, s közben félelmetes bepillantást nyújt egy megszállott, gyilkos elme működésébe."

Az valójában nem volt kérdés, hogy King és a krimi párosítás tetszeni fog, maximum a mértéken lehetett dilemmáznom. Alapos karakterábrázolással, jó alapsztorival, gyilkossággal, és egy közepes csavarral a végén engem, mint krimi-fanatikust már meg is lehet venni.

Nos, Brady és Bill karaktere teljesen vállalható. Magam előtt láttam a kis szemétládát, Bill pedig nagyon jó arc a maga elhízott, vén, tapasztalt kecske módján. A mellékszereplők motivációi is teljesen átjöttek, persze ehhez kellett az is, hogy King könnyen tipizálható, szerethető karaktereket ábrázolt, legyen szó csinos középkorú hölgyről, vagy a "szomszéd" fekete srácról, aki ért a számítógépekhez.

Az alapsztori szerint ugye adott egy meglepő gyilkosság, valamint egy rehabilitált rendőr, aki magánnyomozásba kezd, hogy a bejezetlen ügyét megoldja. Annyi plusz adalékanyag van a történetben, hogy időnként belebújunk Brady agyába, ahol beleélhetjük magunkat egy őrült világába.

Gyilkosságot ugyebár kapunk a történet elején, utána pedig sokat kell várni a következőre, ami szerencsére kellőképpen beteg, és meglepő, de a könyv csúcspontja csak az után következik. Nem, nincs a történet végén csavar, hanem azt megelőzően kap az olvasó egy gyomrost, amikor is előbújik King-ből a mester, és félre dobva a kliséket, meglepő fordulattal gyorsítja fel az eseményeket. Ettől a ponttól kezdve jó könyv csak igazán a Mr. Mercedes. A motivációk kiteljesednek, és beindul a valódi macska-egér játék.

Már a Joyland-nél éreztem, hogy bizony kezd megöregedni az író, ami szinte jót tesz a köteteinek. Az újabb regények mások, össze sem lehet hasonlítani őket egy Állattemetővel, de mégis maradt bennük valami esszencia az életpályából. King talán olyan lehet a való életben, mint Bill Hodges, a nyugalmazott rendőr, aki azért ha kell, simán felveszi a pisztolyt, és odateszi magát.

Egyszerűen nem tudtam a Mr. Mercedest, mint krimit értékelni, akárhogy is hard-boiled kategóriába sorolta az író, nekem inkább csak egy újabb nagyon jó King könyv marad.

Ui.: Ha valamit megbántam tavaly, az a Mr. Mercedeses találkozó kimaradása volt, ugyanis imádnám azt a bizonyos kék esernyőt otthon látni.

Ui.2 : Örömmel vettem, hogy a könyv kemény borítóval jelent meg, bár remélem, nem csak a várható profit okán, ugyanis a szöveg betűméretéből, és az így kapott oldalszámból a korábbi megoldásban maximum 200 oldal jött volna ki.

Carlos Ruiz Zafón - Angyali játszma

covers_98409.jpgAz idei év első bejegyzése a tavalyi év utolsó olvasott könyve is egyben. Hozzá kell tennem, hogy visszanézve a 2014-ben olvasott könyveket, talán az Angyali játszma volt az év legjobbja. Zafón négy részesre tervezett sorozatának ez ugyebár a második része, korábban már olvastam A szél árnyékát, és a harmadik részt, A mennyország fogságában-t. A harmadik rész olvasásakor nem éreztem hiányát az Angyali játszmának, most azonban kicsit bánom, hogy nem sorrendben olvastam őket.

A húszas évek Barcelonájában egy titokzatos idegen felkeres egy reménytelenül szerelmes fiatal írót. Visszautasíthatatlan ajánlatot tesz neki: rengeteg pénz, és talán egyéb jutalmak is várják, ha megbeszélt időre megírja a Könyvet, amely mindenek feletti hatalommal bír. Az író elvállalja a munkát, és ezzel ördögi csapdába kerül; hidegvérű gyilkosok, kegyetlen kopók, áruló barátok és csalfa szerelmek kísérik temetőkön és kísértetkastélyokon át, hogy végtére is leleplezze azt, aki a szálakat mozgatja.

Kezdődjön hát az ANGYALI JÁTSZMA…

Visszaolvasva a korábbi bejegyzéseimet Zafón műveiről, itt is csak szánni tudom magam, mégpedig azért, hogy miért is félek mindig a kötetektől. Körülbelül az első 5 oldal után magába szippantott Barcelona misztikus, ködös, titokzatos világa, és még éjszaka sem ment ki a fejemből a történet sokrétűsége. Az egyik talán legösszetettebb főhös David Martín, akit egyszerre lehet szeretni, megvetni, csodálni, de elfelejteni nem. Örömmel láttam a Sempere család idősebb generációját, valamint rendkívül szimpatikus volt Isabella. Ha valaki kicsit szúrta a szemem, az bizony Christina, és az ő problémái. Egyáltalán nem tudtam vele együtt érezni, sajnos még csak sajnálni sem. Na de a szereplőknél talán már csak a történet maga a jobb.

Nem mondom, hogy mindent megértettem. A titokzatos Corelli személye még mindig bizonytalanságban tart, de valahogy amennyire összetett, annyira magával ragadóan fonja a történetszálakat az író, hogy felülemelkedtem tudatlanságomon, és csak faltam a lapokat. Annak idején A szél árnyékának első részeit untam, az Angyali játszmát azonban az elejétől kezdve végigizgultam. Sokkal összeszedettebb, több a cselekmény, a párbeszédek frappánsak, és néhol meglepően humorosak.

Ami a kedvencem, hogy ez a könyv főként a könyvekről, azok hatalmáról, és az azokat szerető, vagy éppen félő emberekről is szól. Ki ne akarna eljutni az Elfeledett Könyvek Temetőjébe? Nem is tudom, mi lenne ott velem.

A hangulatot, a misztikumot nem lehet kihagynom az értékelésből. Őszintén szólva, sosem volt az alap bakancslistás helyeim egyike sem Barcelona, de Zafónnak köszönhetően azzá vált. Bár a könyvek  misztériuma után félő, hogy borzasztó nagy csalódás lesz, tehát kénytelen leszek télen, vagy ősszel menni. Annyi titok, és misztikus elem szerepel az Angyali játszmában, hogy az olvasó azt sem tudja néha, hogy csak hallucinál, vagy tényleg megtörténtek az események. Attól függetlenül, hogy David Martín a történet főszereplője, a valódi "mennybemenetele" csak a harmadik részben jön el. Pont ezért sajnálom, hogy azt korábban olvastam.

Zafónt szívem szerint megtartanám magamnak, ha tehetném, nem engedném, hogy más is olvassa, nem hogy bántsa, leszólja. Minden nemzetnek kell egy hozzá hasonló író, aki csodálja a hazáját és városát, a benne lévő embereket, az utcákat, épületeket, és azok hangulatát.

Alig várom, hogy az Elfeledett Könyvek Temetőjének utolsó részét is olvassam. Zafón Úr, kérem ne várjon a megírásával éveket.

Az Angyali játszma tökéletes lezárása volt a 2014-es évnek. Nem vagyok benne biztos, hogy idén bárkitől is jobbat fogok olvasni. Ha már hasonló színvonalú regényeket találok, már jó is lesz az a 2015.

 

Tom Rob Smith - A tanya

tanya.jpgAz idei év utolsó bejegyzése, folytatva az előzőeket, egy nem túl könnyed regényt tartogat. Már a leírásból, és a borítóból arra következtettem, hogy ez bizony nem lesz leányálom, de azt a fajta elborult történetet, amit végül kaptam, mindenkinek olvasnia kell. 

„Ha nem vagy hajlandó hinni nekem, akkor többé nem vagy a fiam…" 
Daniel abban a hitben élt, hogy a szülei békés nyugdíjas életüket élik egy távoli tanyán Svédországban, anyja szülőhazájában. Ám egyetlen telefonhívással minden megváltozik. Az anyád… Nincs jól, mondja neki az apja. Képzelődik – borzasztó, iszonyatos dolgokat. Olyannyira, hogy elmegyógyintézetbe utalták. Mielőtt Daniel felszállhatna egy Svédországba tartó gépre, az anyja hívja fel: Minden, amit az az ember mondott, hazugság. Nem vagyok őrült… Nem orvosra van szükségem. Hanem a rendőrségre… Találkozzunk a Heathrow-n. Daniel egyszeriben két tűz közé szorul – kinek higgyen, kiben bízzon? Akaratlanul is az édesanyja bírája és esküdtszéke lesz. Egy borzalmas bűnténnyel, az édesapját is kompromittáló összeesküvéssel szembesülve Daniel kénytelen maga megvizsgálni a bizonyítékokat, és azok alapján eldönteni: ki mond igazat? Ráadásul neki is megvannak a maga titkai, amelyeket már túl régóta rejteget…

A történetleírásból sejtettem, hogy egy nagyszabású összeesküvés-elmélet tanúja leszek. Már az alapvetés is kellőképpen elborult, ugyanis egyáltalán nem tipikus, hogy az addig boldognak tűnő családban a szerencsétlen gyereket hirtelen felhívják, hogy anyukád elmebeteg, apukád meg lehet, hogy bűnöző. Ez a szituáció főleg a hozzám hasonlóknak lehet nehéz, ugyanis szerény személyem is kiegyensúlyozott, boldog szülőket tudhat magáénak. A történet nagy kérdése persze az, hogy kinek is fog hinni Daniel?

Már a 44. gyermek olvasásakor feltűnt, hogy a fiatal Smith milyen jó is a történetvezetésben, azonban A tanya még arra is rátesz egy lapáttal, ugyanis egy percig nem hagyja lankadni a figyelmet, az anya beszámolója pont annyira hiteles, és elborzasztó, hogy akaratlanul is hinni akartam neki. Nagy piros pont, hogy a végéig fogalmam sem volt róla, hogy mi is lesz a végkifejlet. Az apát, nagyon okosan csak az anyán keresztül ismerjük meg, megágyazva ezzel a felemelő végkifejletnek. A történet többi szereplője csak indikátora az anya félelmének.

A legjobb a könyvben, hogy az olvasó nem akarja bele képzelni magát Daniel helyébe. Komolyan nem tudnék dönteni, hogy elhiggyem-e amit hallok, vagy inkább mielőbb kérdezzem meg a másik felet is. Daniel minden esetre ügyesen lavírozik a szülei között.

Folyamatosan az járt a fejemben, hogy ez az angol-svéd szülők író gyermeke megmutatta, milyen is egy jó skandináv thriller. Nem krimi ez kérem szépen, hanem kőkemény lélektani thriller. Mikor fény derült az igazságra, és a valódi eseménysorra, semmi másra nem tudtam gondolni, mint hogy ez egy nagyon beteg, és nagyon kemény történet. Még véletlenül sem fogok spoilerezni, de bizton állíthatom, hogy a szülő-gyermek viszony alapjaiban kérdőjeleződik meg az olvasottak hatására, és újfent rádöbbentem, hogy az ember a legaljasabb állat a világon.

Tom Rob Smith Úr, csak így tovább. A betegséget lehet még fokozni, a kérdés csak az, hogy a szereplők, vagy az olvasó kerül pszichiátriára. Hajrá! 

Luke Delaney - Hideglelés

covers_316546.jpgLassan eljutok odáig, hogy az olvasás mellett a bejegyzések megírása is sok időt vesz igénybe. Fáradok, talán unom egy kicsit, vagy csak szimplán nincs ihletem. Nem a könyvek hibája, azt bizton állíthatom, de valami nem a régi. Majd kitalálok valamit, bejegyzés nélkül ugyanis könyv nem maradhat.

Sean Corrigan, a londoni rendőrség tapasztalt nyomozója, karrierje legbrutálisabb ügyén dolgozik. Az áldozat egy fiatal férfi, akivel a saját lakásában, több késszúrással végeztek, ráadásul a különös kegyetlenséggel végrehajtott gyilkosság elkövetője minden nyomot eltüntetett maga után. 
Corrigan nyomozó sötét árnyakkal teli gyermekkorát is segítségül hívja, hogy bele tudja képzelni magát a gyilkos bőrébe, és az ő szemével lásson. Az ügy azonban egyre szövevényesebbé válik, és a rendőrök hamarosan egy halálos játszma szereplőivé válnak, amelyben egy bomlott elméjű sorozatgyilkos az ellenfelük, aki minden egyes áldozatával más és más módszerrel végez. Corrigan feladata, hogy a látszólag összefüggéstelen ügyek közt megtalálja a kapcsokat, és elkapja a gyilkost, mielőtt az újabb áldozatokra csapna le.  

Igazi, vérbő krimit már nagyon régen olvastam, és azért még mindig a szívem csücskei a nyomozós, sorozatgyilkosos, találd ki, ki a gonosz típusú könyvek. Le merem írni, hogy bizony elég mennyiségű krimiíró áll már mögöttem, így talán már főként a nüansznyi különbségekre megyek csak rá. Nehéz valódi erényeket találni a mai krimifelhozatal árudömpingjében, ezért igenis komoly kutatómunka előzi meg nálam az ideális új fiú kiválasztását.

Ha csoportba kéne sorolnom, azt mondanám, hogy a Hideglelés egy modern realista krimi. Valahogy a realizmus még sosem jutott eszembe krimi-thriller kategóriában, de ez bizony az. Nincsen szuper gonosz, meg rettenthetetlen hős, aki a legmodernebb informatikai kütyükkel a nyomára bukkan az őrültnek. Nincsenek a valóságtól elrugaszkodott nyomozati események, mindenki szépen betartja a protokollt. Ujjlenyomatot vesznek, DNS-után kutatnak, kihallgatnak, lehetséges gyanúsítottak körét csökkentik, végül a dobozban maradtak között elindul a részletes nyomozás. Persze, ha én ezt így láttam volna leírva, rohadtul messze elkerülöm a könyvet (szerencsére nem nekem kell borítószöveget írnom), de mekkorát is hibáztam volna, ugyanis a történet pont, hogy a fokozatossága, mértéktartása miatt lett annyira jó, hogy újabb majdnem egy estés (ez pozitívum) kapcsolatot köszönthettem. Nem hagyott nyugodni, hogy a megfáradt, de bizonyos "jó" érzékekkel megáldott Corrigan nyomozónk  miként is kapja el a szemétládát.

Ami még újdonság volt, hogy az író bepillantást engedett, - ha csak minimálisan is -  egy pszichopata világába. Nem várható el, hogy azt az őrületet, amit egy bomlott elme képvisel, visszaadjon egy normális ember, de Delaney érzékletesen próbálja bemutatni egy torz ember látásmódját.

Számomra nagyon kedves történetvezetési megoldás volt, hogy a vélt gyilkosunkat idő előtt megnevezi, rabosítja a nyomozó, és több mint a könyv felét az ő bűnösségének bizonyítására használja. Krimin szocializálódott agyam egyből két megoldást talált ki: természetesen nem ő a gyilkos, az író csak meg akar direkt téveszteni, a másik, hogy pont, hogy ő a gyilkos, és ez annyira egyértelmű, hogy inkább gondolunk mindenki másra, és a végén kiderül, hogy a legegyszerűbb személyre (aki ugye végig a szemünk előtt volt) nem gondoltunk. Egészen az utolsó 30 oldalig nem tudtam eldönteni, melyik variáció is lesz, de aztán összeállt a logikai kép, és valahogy egyik, általam elképzelt megoldás sem lett igaz tisztán........ Azért el kell árulnom, hogy Corrigan nyomozó előtt úgy 5 oldallal már tudtam, ki az emberünk. :)

Mindent összegezve a Hideglelés egy kiemelkedően jó krimi, a nyomozgatni, borzongani vágyóknak tökéletes kikapcsolódás. Természetesen a Sean Corrigan-sorozat további részeit is örömmel fogom látni a polcomon.

Edward Albee - Nem félünk a farkastól

tn6_1141000188028.JPG
Újabb klasszikusnak mondott dráma kerülte el a figyelmemet. Kicsit szégyenlem magam, mikor meglátok egy ráutalást egy könyvre, történetre, és kiderül róla, hogy úgymond klasszikus. Persze, régi, meg színházakban is játsszák, meg persze nem is kapható, csak antikváriumból. A beszerzett könyv illata pont  a régi időket idézi, amikor még a lapok elsárgultak, a könyv egésze dohos, áporodott. Alig várom, hogy a könyvespolcomon lévő többi kincs is ilyen állapotú legyen.

A történet időtartama mindössze egyetlen hosszú éjszakát ölel fel. George és Martha, a helyi egyetemen tanító pár egy bankett után felinvitálják magukhoz fiatal kollégájukat, Nicket, és feleségét Honey-t. A jókedvű italozgatásnak induló este azonban szépen fokozatosan ellentétes irányt vesz: elhallgatott titkok, mély sérelmek kerülnek napvilágra, melyek évekig, évtizedekig fojtottak magukba, és most egyszerre törnek elő.

Életüket a társadalmi korlátok, a folyamatos törtetés, a karriervágy irányítja, álarcot viselnek mindannyian a külvilág felé. Az ital hatására eltűnik ez a burok, és a régóta nem hallott őszinte hangok a felgyülemlett feszültség hatására szinte felrobbantják a korábban biztosnak hitt igazságot – vagy éppen a megszokott képmutatást. Albee a modern civilizáció embertípusát tárja elénk a négy szereplő karakterével, akik mindannyian saját társadalmuk konvencióinak és előítéleteinek foglyai. Hamis minden, ami körülveszi őket – és miután lerombolnak mindent, csak akkor döbbennek rá, hogy valójában mennyire magányosak.

Utoljára Máraitól olvastam kamaradrámát. Mindig nehéz ezt a műfajt irodalmi szemmel nézni, ugyanis a párbeszédek sodrásában nehezen találja az olvasó magát és értékelési szempontjait. Egy biztos, ha valaki nem szeret olvasni, mert szerinte a film sokkal inkább könnyen átláthatóbb, annak érdemes ezzel a műfajjal kezdeni.

A történet a fentieken túl annyi, hogy látunk négy embert, akik alkoholmámorban feltárulkoznak egymás, és önmaguk előtt. Na bumm, gondolhatnánk, részegen mindenki hülyeségeket beszél, meg őszinte. Na de kérem szépen, kevesen mernek teljesen kinyílni,  gyalázva, sértegetve, pálcát törve a társadalom, és embertársaink előtt. Főleg nem 1961-ben. A kritikák találóan fogalmazzák meg, hogy Albee lefektette a modern ember archetípusát. Szereplőiben benne van minden, ami a mai kor társadalmát is jellemzi. Önző, korlátolt, megalomán, hazug, egoista, törtető, magányos ........ A felsorolás végtelen, de sajnos csak kevés pozitív marad a mérleg másik nyelvén.

Többek elemzésében olvastam, hogy mennyire negatívak is a szereplők, és hogy sokan undorodnak tőlük. Szerintem mindenki nézzen kicsit tükörbe, ismerje meg önmagát, és pontosan látni vélheti, hogy bizony az álarcunk alatt pont annyira gyenge, gyarló, elveszett lelkek vagyunk mind. Jogos lehet a kérdés, hogy vajon mi által alakult ez ki, vagy hogy minek is köszönhető, hogy a modern ember olyan amilyen. Véleményem szerint mindenki individuumként kezdi az életét, azonban a környezet, a társadalom, a közösség egyfajta nyomásként helyezkedik rá, elnyomva az egyéni akaratot, elképzeléseket, gondolatokat. Ez a megfelelési kényszer szül aztán borzalmas személyiségtorzulásokat. Tisztában vagyok vele, hogy az egyén(iség) diadala más, szintén komoly következményekkel járhat. Bele sem merek gondolni milyen lenne, ha leomlanának a légvárak, a máz, a szerepek, és önmagunkat kéni adni. Minden esetre nagyon kíváncsi vagyok a posztmodern emberképre, annak minden árny-, és pozitív oldalával.

Albee műve joggal van klasszikusként tartva. A Nem félünk a farkastól nem csak egy egyszerű tükör, inkább a puszta valóság. Ennek lehet nem örülni, elborzadni miatta. A kérdésem csak annyi:

Ki fél a farkastól?

Christopher Moore - A Melankólia-öböl buja bestiája

covers_314884.jpgJubileuminak mondható tizedik elolvasott Moore könyvemhez értem. Visszanézve a korábbi köteteket, annyi biztos, mindegyikkel meg voltam elégedve, még a visszafogottabbakat (értsd nem fingós, nem káromkodós, nem állatokkal pajzánkodós) is örömmel tettem a polcon elfoglalt méltó helyükre. Jelen könyv már a címével előre vetítette, hogy bizony a legutolsó, Te szent kék! értékelésben óhajtott régi (értsd fingós, káromkodós, állatokkal pajzánkodós) Moore-omat visszakapom.

"A kaliforniai Pine Cove kisvárosának pszichiátere egy haláleset miatt úgy dönt, pácienseinek antidepresszáns helyett placebót ad, így aztán természetesen – vagy inkább mesterségesen – a helyi kocsma látogatottsága jelentős növekedésnek indul. A baj csak az, hogy a forgalom fellendítése érdekében meghívott blueszenész szomorú akkordjai egy kolosszális, Steve névre hallgató tengeri szörny figyelmét is felkeltik, amely monstrum, nos, odavan a tartálykocsikért. 
A morózus Pine Cove hirtelen felpezsdül, különösnél különösebb események követik egymást, és a helyi rendőr, aki fű alatt még füvezik is, kénytelen összeszedni magát, hogy kiderítse, mi történik."

Ennél betegebb (értsd marha jó-vicces) alapsztorija talán csak A leghülyébb angyalnak volt. Ami ott a karácsony és a télapó, itt bizony a depresszió és a kéjvágy. Tökéletes párosítás, mi sem bizonyítja jobban Moore zsenijét, hogy egy percig nem zavart, hogy egy elképzelhetetlen szörny szét akar cuccolni mindent, ami a szeme elé kerül, az emberek közben mélabúsan isznak a kocsmában, és még egy öngyilkosság is fűszerezi a bonyodalmakat.

A főbb szereplők ismerősek voltak, utánanézve hát persze, hogy A leghülyébb angyalból, ez a kötet ugyanis az ún. Pine Cove trilógia második darabja, a télapós a befejező rész. Remélem ez a megjelenés azt akarja mondani, hogy jön az Ördögöd van új kiadása (a régit nem lehet beszerezni) is,  ami a kezdő rész.

Na de nem eltérve többet (értsd folyamatosan azt csinálom), végre megkaptam, amit nagyon akartam vissza. Steve, a buja bestia, valamint Marcang, a labrador egyszerűen hibátlan karakterek. Imádom, ahogy megszólalnak, a gondolataikban is segg hülyének néznek minket, az embert. Theo, a helyi seriff (értesd szívós lúzer), Kendra (:)), a helyi pszichiáter, és a  biológus mind-mind fullba nyomják a kretént, és nagyon jól is teszik. Személy szerint a blueszenész karaktere nem tetszett, sem a vele etyepetyélő öreglány sem.

A legbetegebb arc a Melankólia-öbölben a helyi gyógyszertáros, aki különös vonzódást érez ...... iránt, tehát van neki egy felfújható ........... amit esténként ............ beöltözve ........... Ugye, hogy kénytelen mindenki elolvasni? :)

Ebben a kötetben sem maradhat ki azonban egy komoly társadalmi probléma felszínre hozatala, szenvedély- és lelki betegségek képében. A humor mellett könnyedén mutatja be Moore az emberi depressziót, annak hatását, és a jelenleg érvényben lévő "megoldási módot". Ilyen téren a könyv többet ér egy terápiás csoportnál, és talán nem egy gyógyszernél, amit az embereknek felírnak. Persze, vádolhatjuk az írót leegyszerűsített látásmóddal, azonban a lényeget tökéletesen megragadja.

Köszönöm, visszakaptam az én szeretett szerzőmet, aki kizökkentett a megelőző érfelvágós könyvek hatása alól, a hétköznapok túlzott normalitásából, valamint újfent bizonyította, hogy hangosan lehet nevetni könyvön.

Bárcsak minden jubileum ilyen jól sikerülne.

John Green - Csillagainkban a hiba

covers_282570.jpgVannak történetek, amelyekről az ember vagy jót írhat, vagy semmit. Nem szeretem az ilyen vállalkozásokat, az elvárásokat pedig kifejezetten utálom. Érdekes bejegyzés fog ebből születni, az biztos.

"A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni… "

Kezdjük az elején. Az olvasók legtöbbjének valahogyan van érintettsége a rákkal kapcsolatosan. Evidenciaként kezeljük, hogy ez tragikus, szomorú. A betegség legalattomosabb tulajdonsága, hogy kortól, nemtől függetlenül bárkit veszélyeztet.

A Csillagainkban a hiba jó könyv. Olvastatja magát, könnyed, stílusos nyelvezetű, hamar elolvasható. A címválasztás hibátlan, figyelemfelkeltő. A célcsoport megválasztása briliáns; igenis hozzuk közelebb a fiatalokat a halál gondolatához, és az élet szépségeinek értékeléséhez. A betegséget, annak lefolyását szemléletesen mutatja be, szinte a zsigereimben éreztem a lélegeztető gép maró érzését, a levágott végtag gunyoros csonkját, vagy a vakság tökéletlen színességét. A történet változatos helyeken és fókuszpontokkal operál, még inkább szerethetővé téve a szerethetetlent. A könyv legerősebb karaktere Van Houten, minden hibájával, tahóságával, írni tudásával. A történet lezárása nagyon "tetszett", ennél "jobb" lezárást nem választhatott volna John Green. A könyv szinte filmért kiáltott (amit még nem néztem meg).

A Csillagainkban a hiba rossz könyv. Felszínesen, hatásvadász módon erőszakolja ki az olvasóból, hogy neked sírnod, szomorkodnod kell. A szereplők kizárólag hősök, akik  tökéletesek, kedvesek, aranyosak, "isteniek", akiknek az egyetlen rossz tulajdonságuk a betegségük. Minden porcikám irtózik a hibátlan, mindenki által kedvelt karakterektől. Most komolyan, mi a vélemény a valóságban azokról az emberekről, akiket mindenki szeret? Ebben a történetben az egyetlen negatív szereplő a rák, az élet nélküle cukormáz. Biztos saját érzelmi defektusaim, sivárságom miatt, de valahogy zavart, hogy a tini Hazelt és Augustust az író a tapasztalt felnőttek érzelmi szintjére hozta, a köztük működő kémiát még 50 éve együtt élő nagyszüleink is megirigyelnék. Tudom, én vagyok csak rosszmájú, és szemétláda. Nagyon zavar, hogy erről a történetről senki nem mer majd rosszat írni.

A Csillagainkban a hiba közepes könyv. A fenti jó-rossz szembeállítással próbáltam érzékeltetni, hogy ez a könyv pont hogy nem fekete vagy fehér. Sokszor a giccs határán mozog (Amadeának küldöm ezt a szót szeretettel), de éppen csak,hogy nem lépi át (mondjuk az Amszterdami villamosozás pont, hogy de). Az író nagyon fontos dolgokra próbál rávilágítani, azonban sokszor a hatás elmarad. Ismétlem önmagam, ugyanis akaratlanul összehasonlítottam Shriver Ennyit erről című könyvével. Egy teljesen más szemszögből megírt, húsba vágóbb, kíméletlenebb könyv. Teljesen más típusú, korú célközönségnek íródott. Ha utólag dönthetnék, a Csillagainkban a hibát olvasnám előbb, és csak utána Shriver remekét.

A halál témája kimeríthetetlen, a Csillagainkban a hiba pedig tökéletesen találta meg a piaci rést, hozzájárulva egy számomra is "kedvelt" téma más szempontú megközelítéséhez. Még több ilyet, vagy jobbat.

Ui.: Visszanézve az elmúlt 5-6 bejegyzésemet, azonnal el kell rohannom valami humoros regényért, még a végén mazochistának néznek.

süti beállítások módosítása