"Lelke van itt minden könyvnek, minden kötetnek, amit látsz. Ott él bennük az írójuk lelke, és mindenkié, aki valaha is olvasta, élt, vagy álmodott velük."

READING IS SEXY

Blake Crouch - Sötét anyag

2016. szeptember 29. - Makranczos

Annyi szabad időm van, hogy lassan egy hónapja nem írtam az idei év általam olvasott egyik legjobb könyvéről. Azért merek ilyen pozitívan nyilatkozni, mert ennyi idő után is magam előtt látom ezt a szinte tökéletes scifi-akció-dráma ötvözetet. Crouch a Wayward Pines-trilógiával magasra tette a lécet, de könnyedén sikerült  is megugrania.

Elégedett ​vagy az életeddel? Ezek az utolsó szavak, amiket Jason Dessen hall, mielőtt az elrablója leüti. Mielőtt egy hordágyra szíjazva ébred, vegyvédelmi szkafandert viselő emberek között. Mielőtt egy olyan férfi, akivel soha nem találkozott, rámosolyog, és azt mondja neki: Úgy örülök, hogy újra látlak, barátom.

Abban a világban, ahol felébredt, Jason élete teljesen más, mint korábban. A felesége nem a felesége. A fia meg sem született. Ő maga pedig nem csak egy átlagos egyetemi tanár, hanem ünnepelt zseni, aki egy forradalmi dolgot alkotott – olyasmit, ami a lehetetlennel határos.

Vajon melyik világ a valóság? És ha az emlékeiben élő otthona tényleg létezik, hogyan tudna visszajutni imádott családjához? A választ egy meglepő és hátborzongató utazás során kapja meg, miközben kénytelen szembenézni önmaga legsötétebb oldalával, és megküzdeni egy legyőzhetetlennek tűnő, rémisztő ellenféllel.

covers_399866.jpgA fülszöveg szerencsére pont nem érzékelteti azt a mélységet, ami a Sötét anyagot jellemzi. Persze, szórakoztató irodalom, de mégis olyan szintű érzelmeket váltott ki belőlem, amire régóta nem volt példa. Hosszú idő után végre faltam egy könyv lapjait, imádtam az egész felépítését, Jason karakterét, a filmes jelleget, valamint azt a pluszt, amit megkaphattam végre.

Az a baj, ha megosztanám itt a gondolataimat, azzal erősen rontanám a könyvélményt, de annyit elárulhatok, hogy amennyiben a szerző filmrendezésre adná a fejét, talán lenne remény új, eredeti történetek megalkotására.

Nem állítom, hogy nem éreztem hasonlót, mint annak idején Wayward Pines esetében, miszerint innen-onnan csippentett az alkotó, azonban olyan lendületesen és képszerűen van összerakva a könyv összes lapja, hogy minden hibáját, és esetenkénti logikátlanságát könnyedén elnéztem.

A Sötét anyag a lehetőségek könyve, az olvasó bátran elkalandozhat, felépítheti a maga világát, amelyben szívesen élne. Létezhet-e tökéletes? Szerintem igen, de azt nem a külsőségek és a környezet határozzák meg, hanem az abban élő emberek. El is jutottam a könyv drámai vonalához, ami Blake Crouch meglepően érzelmes oldalát mutatja, szerencsére kikerülve a giccs kategóriát.

A könyv lezárása, bár hajaz a Wayward Pines megoldására, ugyanis hasonlóan epikus, de talán ember közelibb, és a nagy titok ugyanúgy rejtve marad .....

Kedves Agave Kiadó, amellett, hogy köszönöm a példányt, ezúton be is jelentkezem a következő Crouch regényre. :)

Christopher Moore - A velencei sárkány

Szerintem a szerző olvasta a Bolond bejegyzésemet, és igyekezett a kedvemben járni. Hát mit ne mondjak, sikerült neki. Na de nem lövöm le megint előre a poént, legyen elég annyi, hogy bizony Tarsoly beindul, és már Velencét ostromolja.....

Egy ​​zsidó, egy néger meg egy angol ül a gondolában…

A tizenharmadik század végén járunk, és Velence pont olyan, mint ma: olasz és vizes. Cordelia ide küldte Tarsolyt, hogy a nevében is ellenezze a készülő keresztes hadjáratot. Csakhogy bizonyos kalmárok és katonák érdeke nagyon is a háború felé húz, és jaj annak, aki az útjukban áll.

Tarsoly ezúttal idegen földön idegen szokások között próbálja megállni a helyét, s miután ádázul életére törnek, bosszút forral, felhasználva mindent, ami keze ügyébe kerül: pénzt, fekáliát és még egy titokzatos vízi lényt is, melynek kéj- és étvágya kielégíthetetlen. Szerencsére akadnak segítői is a szép Jessica, az uzsorás Shylock lánya, és Othello, a vitéz mór személyében, így miközben folyik a vér, azért szerencsére jócskán folyik a bor is, és a testrészek mellett a poénok is folyamatosan repkednek.

covers_393356.jpgA fülszöveg szerencsére nem túloz, a történet kellőképpen kalandos, a szereplőket pedig bár Shakespeare teremtette meg, azonban Moore adott kellő kreténséget, és humort ahhoz, hogy a magamfajta gyarló mihaszna szarrá röhöghesse magát.

Komolyan mondom, Shakespeare volt az egyetlen tétel, amit még véletlenül sem akartam húzni a dicső érettségin. Ha akkoriban sejtem, hogy létezik ez az amerikai író, aki mintegy Mel Brooks módjára ilyen zseniálisan kiparodizálja az Othellót és A velencei kalmárt, hát az biztos, hogy csak belőle készülök. 

Moore zsenije a puritán, altáji, nyers, szókimondó humor művészi szintre emelésében található. Állítom, hogy az eddig általam olvasott körülbelül 10 Moore könyv közül a jelen kötetben szereplő sárkány a leggyengébb állatszereplő, azonban a Tarsoly által megalkotott karakter bőven kárpótol minden hiányosságért. Bárcsak hordhatnék én is gatyapőcöt, lehetne egy Jeff nevű majmom, és kellene egy sexy szellem csaj. A leginkább irigylésre méltóbb még is az, hogy Tarsoly - foglalkozásából kiindulva - gyakorlatilag bármelyik feljebbvalóját elküldheti a picsába, természetesen következmények nélkül. :)

Nézzen le bárki, vagy kövezzenek meg, de engem szórakoztat a folyamatos fingós, kefélős, barbár, szarós poénok  egymásutánja, ami egy kicsit sem sérti Shakespeare hagyatékát. 

A velencei kalmár alaphelyzete fel is keltette az érdeklődésemet, úgyhogy ha könyvben nem is, de színházban örömmel meglesem egyszer. Kívánhatott ennél többet Christopher Moore? :)

Akkor tehát, akár csak a Bolond bejegyzésem végén, újfent kérem, hogy folytassa kedves szerző uram, és nyűgözzön le újfent. Bele sem merek gondolni, Tarsoly mit művelne Rómeó és Júlia történetében...

A példányt köszönöm az Agave Kiadónak.

Paul Tremblay - Szellemek a fejben

Biztos a korral jár, de a horror filmeket az elmúlt években már nem élvezem annyira, mint mondjuk úgy 5-10 éve. Ezzel ellentétben könyvben örömmel keresem a jó paráztatós történeteket, sajnos viszonylag kevés figyelemfelkeltővel találkozom. Szerencsére az Agave Kiadó gondol rám, és eddig számomra ismeretlen, de nagy reményű rémíróval ismertet meg.

A new england-i Barrett család élete romokba dől, amikor a tizennégy éves Marjorie akut skizofrénia jeleit kezdi mutatni. Az orvosok sehogy sem tudják megakadályozni a lány süllyedését az őrületbe, így Barrették tehetetlenségükben a hitbe menekülnek: a helyi katolikus paphoz fordulnak segítségért.

Wanderly atya némi vizsgálódást követően ördögűzést javasol, mert úgy hiszi, hogy Marjorie nem beteg, hanem a gonosz szállta meg. Felveszi a kapcsolatot egy helyi műsorgyártó céggel, akik médiaszenzációt sejtve felajánlják, hogy valóságshow-t készítenek Barrették megpróbáltatásaiból. A család végül a pénz miatt kénytelen belemenni a dologba, és így veszi kezdetét A megszállottság című show. A műsor hatalmas népszerűségre tesz szert, de kisvártatva leállítják, mert a családi házban rémisztő tragédia történik. Annyira szörnyű, hogy a műsorra utaló minden anyagot gyorsan eltüntetnek.

Tizenöt évvel később egy népszerű író interjút kér a történtekről Marjorie húgától, Merrytől. Ahogy a nő visszaemlékszik a múlt elfeledettnek hitt eseményeire, rég eltemetett titkok és fájdalmas emlékek törnek a felszínre – az olvasó pedig egy félelmetes pszichológiai horror kellős közepébe csöppen, ami nem csak az emlékezet és valóság, tudomány és hit kérdéseit feszegeti nyugtalanító módon, hanem az ősidők óta bennünk lakozó gonosz természetét is.

covers_394580.jpgNa, szerencsére a történettel nem kell bajlódnom, az talán túlságosan is körül lett írva a fülszövegben. Igen, a kedves olvasó jól érzi, egy Ördögűző spinoffal van dolgunk, természetesen modern köntösben, keverve a valóságshow-k világával. Na jó, nem leszek ilyen szívtelen, természetesen sokkal többről és másról is szól a könyv, de spoiler veszély miatt visszafogom magam.

A szerző galád módon tréfálkozik, ugyanis amikor azt hinnénk, hogy egy tökéletes horror-mixet kapunk a klasszikusokból összeollózva, elrejtve a mondatok, és a két lánytestvér kapcsolatának bemutatásában egy merőben új, felkavaró, és egyedi thrillert kapunk. Szerencsére majdnem az összes filmes és könyves utalást ismertem, így könnyedén le tudtam hámozni Tremblay sajátját, azt a finom pluszt, ami a könyv letétele után is gondolkodásra ingerel. 

A felszín alatt nagyon súlyos problémákat taglal a Szellemek a fejben, legyen szó családfenntartásról, vallási fanatikusokról, felelősségről, a média abszurditásáról és hatalmáról.

Tökéletesen van felépítve a regény, kezdve jelenünkkel, majd a visszaemlékezések, és beékelve mindebbe egy horror fanatikus blogbejegyzései, aki persze nálam sokkal jobban ír. :)

A történet lezárása tényleg nagyot üt, nem is a csavar okán, hanem maga az egész borzasztó, és kíméletlen. Tremblay az utolsó visszaemlékezéssel bevisz egy gyomrost a léleknek, és túlhalad a horror műfaján, egy annál sokkal sötétebb térbe kalauzolva az olvasót.

Ha ennyi nem lenne elég, akkor kihangsúlyozom: a történet 80 százalékát egy 8 éves gyerek szemével látjuk. Zseniális.

A példányt köszönöm az Agave Kiadónak.

Herman Koch - A vacsora

Igazi botránykönyvnek híresztelik, intellektuális horrornak tartják, nehéz falat ez a könyv, áll a könyvről szóló szalagcímekben. Naivan ültem le elé, és igen keserű szájízzel álltam fel. Ez a könyv bántott.

Négy ember egy csúcsétterem vacsoraasztalánál.
Egyikük országosan ismert politikus, esélyes miniszterelnök-jelölt. Mire véget ér az este, döntésre kell jutniuk egy közfelháborodást keltő ügyben, amely a fiaikat is közvetlenül érinti.
Emberölésről van szó, egy hajléktalan nő erőszakos haláláról.
Meddig mennek el a gyerekek, a karrier, a boldog családi élet megmentése érdekében?
Messzire. Nagyon messzire.

unnamed.jpgAz alapszituáció zseniális, miszerint két felnőtt pár -akiket rokoni szál is fűz egymáshoz- elmennek vacsorázni egy luxusétterembe. A szerző tökéletes keretes szerkezetet alkot a fogások, és a téma között. Bevallom, alig vártam a főétel megérkezését, ugyanis addig főként csak emlékképeket kapunk a holland felső tízezer mindennapjaiból. Brutális őszinteséggel látjuk magunk előtt az elcseszett nyugati eszményképet, sérült emberekkel, politikai korrektséggel, gazdasággal és gazdagsággal. A bonyodalmak természetesen a gyerekekhez kötődnek, és Koch nem átall kőkeményen bekérdezni, és alátenni a boldog hétköznapoknak.

A könyv olvasása közben sajnáltam, hogy nincs gyerekem, ugyanis talán csak akkor érzi át kellőképpen az olvasó azt a fajta erkölcsi dilemmát, amellyel arcon vágják. A legtöbb vélemény abban a kérdésben oszlik meg, hogy jó ötlet volt-e Kochtól, hogy Pault -aki a narrátor, és egyben elsőként szimpatikus szereplő- egy tollvonással beteg emberként ábrázol, ezzel tényleges elérve, hogy az olvasó mind a négyüktől viszolyogjon. Utólag azt gondolom, hogyha egy normális szülő is lenne a történetben, akkor nem lehetett volna ilyen tökéletesen felépíteni ezt az erkölcsi fertőt. 

Normális értékrenddel, és felelősen gondolkodó szülőként nem a könyvben leírtak történnek. Van az a pont, ahol a családi köteléknek el kell szakadnia, még ha a gyermekünkről is van szó. Talán itt jön képbe a társadalom, és az abban való létezés kötelme.....

Számomra a legmegdöbbentőbb kérdéskör az, hogy vajon a gyerek hibáztatható-e a szülők döntései miatt, és mindez fordítva. Amennyiben elfogadom, hogy mindenki szuverén, önmagáért felelős egyén, akkor bizony mindenki saját jogon hülye, és adott esetben bűnhődik. Kell-e a szülőnek a társadalom ellenében védeni a gyermekét a -teszem hozzá jogos- felelősségre vonás elől?

Itt van ez a cukormázzal leöntött, a külső szemlélő számára irigylésre méltó élet lehetősége, erre ezt kapjuk. Nagyon rosszul éreztem magam a bőrömben olvasás közben. Ki tudja, hány ember, barát, rokon vesz körbe minket, aki akár genetika, akár bármi okán ilyen mocskot hord magában? Dühös voltam mindenkire, aki szerepet kap a könyvben, kezdve az éttermi dolgozókkal, a tanárokkal, a politikusokon át a gyerekekkel.

Azt nem tudom, hogy mi volt Herman Koch valódi célja A vacsorával, de azt bizonyosan elérte. A könyv befejeztével kicsit szédülve hátradőltem, és bekapcsoltam az aznapi híradót:

http://24.hu/belfold/2016/05/11/ket-kamasz-kinozta-meg-es-verte-agyon-a-jaszapati-golyat/

Rá pár napra újabb hírek:

http://index.hu/belfold/2016/05/16/gyerekek_rugtak_szet_egy_kaveautomatat/

Van még kérdés?

 

Erlend Loe - Doppler

Van ez a "szép borító" mániám, komolyan, lassan a fogyasztói és marketing gépezet élő áldozata leszek. Akárkinek mutattam az eredeti borítót, mindenki a Mizo tejre asszociált, ami mekkora poén már!? Szerencsére az újabb dizájn már inkább tükrözi a belbecset is. Így utólag úgy terveztetném, hogy a jávorszarvas szájába tennék egy szívószálas tejet.

Norvégia talán legnépszerűbb kortárs írójának ötödik regénye abszurd humorú komoly történet korunk sikeres és okos emberéről, aki nem akar többé korunk sikeres és okos embere lenni. Hirtelen elhatározásból felmond a munkahelyén, és családját hátrahagyva kiköltözik egy sátorba az erdőbe. Vadember lesz. Túlkoros, viking Maugli, modern Robinson, aki minden nehézsége ellenére megkísérli függetleníteni magát a civilizáció termékeitől és kötöttségeitől.

covers_124584.jpgHányszor is gondolkodik el a magamfajta szerencsétlen, hogy milyen jó lenne fogni azt a néhány fontos dolgot az életben, és elvonulni a társadalomtól jó messzire. Kb. kétnaponta érzem azt, amit Doppler, hogy bár kényes testem okán nem is sátorba, de mondjuk egy hegyteteji kunyhóba kéne költözni, közel a gondolatainkhoz, és távol a sok kreténtől. Imádtam Doppler humorát, amelyet Loe szikár, érezhetően fiataloknak írott prózája kihangsúlyoz, bár a mondanivalóval ambivalens érzéseim vannak.

Az alap helyzetkomikum, hogy egy, az életben sikeres, családos ember unja el a banánt, és költözik ki 2-300 méterre (!) az erdőbe, ahonnan természetesen azért rálát a városra. Mi sem természetesebb, hősünk él hal a tejért, ezért gyorsan barterezik magának heti rendszerességgel a kapitalizmus fővédnökének számító áruházból. Ja, hogy azért modern korunknak igenis vannak fontos vívmányai, mi sem bizonyítja jobban, minthogy azért csak meg-meg dézsmáljuk a közeli épületeket fontos eszközökért :) Szürreális jelenet játszódik le előttünk, aminek következtében Doppler társra lel, Bongó személyében. Beállok szépen a sorba, én is szeretnék egyet magamnak otthon. A könyv egyértelmű csúcspontja az, amikor Doppler elmegy a gyermeke szülői értekezletére, és megmondja a a tutit. Az a pár oldalas jelenet 

A könyv csak néhány szereplős, tekintettel a kevés oldalszámra, azonban szerencsére mindenki kellő súllyal bír, okkal lépnek be főszereplőnk életébe.

Erlend Loe regényeket próbáltam komolyan venni, azonban annyi abszurd megoldással operál, hogy elkönyveltem magamban egy Harcosok klubja paródiának, de persze a jó értelemben. Doppler nem egy rousseau-i karakter, még távolabb áll Mauglitól, inkább csak szimplán tele a töke a sok baromarcúval, a felszínes marhaságokkal, és keresi az élete valódi értelmét. 

Hatásvadász, de lelkemnek tetsző befejezést választott az író, úgyhogy kíváncsian várom a folytatást.

Nem állítom, hogy a Doppler alapmű, de nagyon sok helyen értékes mondanivalóval rendelkező, jól megírt, szerethető könyvecske.

Ben H. Winters - Gyilkosság világvége előtt (Az utolsó nyomozó 1.)

Krimi köntösbe bújtatott apokaliptikus sci-fi, amely főként az emberre fókuszál. Mit tennénk, ha tudnánk a világ végének dátumát? Hát hogy a fenébe nem találtam meg előbb ezt a könyvet?

Mi értelme gyilkosok után nyomozni, ha hamarosan úgyis mind meghalunk?

Hank Palace nyomozó már számtalanszor szembesült ezzel a kérdéssel, mióta a 2011GV1 jelű aszteroida megjelent a kutatók radarján. Többé ugyanis nincs esély a megmenekülésre, nincs remény. Csupán hat hónapnyi drága idő maradt a becsapódásig, aztán a Föld elpusztul. A visszaszámlálás során lenyűgöző képet kapunk az apokalipszisbe rohanó Egyesült Államokról: gazdasága összeroppant, a termény a földeken rohad. Zsúfoltak a templomok, zsinagógák. Az emberek világszerte hagyják félbe munkájukat – de nem úgy Hank Palace.
Ő a végére akar járni egy látszólagos öngyilkosságnak, abban a városban, ahol hetente tucatjával történik ilyesmi – csakhogy ez az egy valamiért gyanús neki. Ő az egyetlen, aki mindenáron tudni akarja az igazat, ám nyomozása során sokkal keményebb kérdésekkel is szembesülnie kell annál, mint hogy „ki a bűnös”: Milyen alapokon áll civilizációnk? Mit ér egy élet? Mit tenne bármelyikünk, mit tennénk igazából, ha tudnánk, hogy napjaink meg vannak számlálva?

covers_341103.jpgHuhh, hát ez a könyv eléggé meglepett. Egy különös hangulatú krimire számítottam, de talán jóval többet is kaptam tőle. Bevallom még soha nem gondolkoztam el azon, hogy vajon mihez kezdenék magammal, ha tudnám pontosan, hogy x hónap múlva eljön a világvége. A történet egyes szám első személyben mutatja be az állapotokat, a főhős szemén keresztül látjuk a társadalom reakcióját az aszteroidára, ezáltal sokkal személyesebb is az egész, örömmel helyezgettem magam az öngyilkosság - bakancslista tengelyen. Bevallom, sokszor pesszimista énem durvább geopolitikai következményeket képzelne el hasonló helyzetben, véleményem szerint az egymást amúgy sem túlzottan kedvelő államok lakosai millió számra irtanák egymást, természetesen a történelmi sérelmek végett. :/

Az egyedüli neuralgikus pont a főhősünk, akit lehet kedvelni, motivációit elfogadni, azonban valamiért mégsem tud egészen közel kerülni az olvasóhoz. Lehet, hogy Winters célja pont egy -valljuk be- szürke, néhol unalmas karakter megalkotása volt, ezáltal is a környezetére helyezve a hangsúlyt. Palace a sors (természet) fintoraként került nyomozói pozícióba, amit szerencsére maximálisan meg is hálál.

A történet legerősebb pontja értelemszerűen a vége, amikor is főhősünk megoldja az ügyet, de a katarzis elmarad, sőt, egyfajta morális dilemma elé állítja az olvasót. Imádtam, hogy a valódi bűnöst nem lehet rács mögé zárni, és ez így is van jól.

Nagyon kíváncsi vagyok Az utolsó nyomozó trilógia második részére is, ott már biztos el fog szabadulni a pokol, és Palace jellemfejlődésének, vagy pont, hogy torzulásának is szemtanúi lehetünk.

A Gyilkosság világvége előtt, témájából fakadóan nyomasztó olvasmány, de kellően érdekes képet fest az esetleges jövőnket illetően. Még most sem tudom, mihez kezdenék hasonló helyzetben, és ezt nem is bánom. Maradok a kis biztonságosnak és reménnyel telinek vélt világomban, és olvasok.

A példányt ezúton is köszönöm az Agave Kiadónak.

Lars Kepler - A tűz tanúja

Kimondani is szörnyű, de lassan öt év telt el azóta, hogy olvastam Joona Linna nyomozó második nyomozását, A Paganini-szerződést. Visszanézve a bejegyzésem, talán nem is baj, ugyanis az eltelt időben kézhez vettem hideget-meleget, a krimi és a thriller iránti szerelemem azonban örök maradt. A könyvesboltban félszegen megbújt Lars Kepler legújabb kötete, és már akkor éreztem, újra egymásra kacsintunk.

Flora Hansen halottidéző médiumnak nevezi magát, abból él, hogy a holtakkal folytatott beszélgetéseket színlel. Ám miután egy vidéki leányotthonban holtan találják az egyik fiatal lányt, nagyon is valós látomásai támadnak. Jelentkezik a rendőrségen, és előadja, hogy szellemet látott. Csupán egyetlen nyomozó akad, aki a kételyeit félretéve hajlandó meghallgatni a mondandóját.
Joona Linna felügyelő jóval több időt töltött a bűntény helyszínén, mint amennyit bármely más kollégája szükségesnek tartott volna. Az eset látszólag egyszerű: egy lány meghalt, egy másiknak pedig, aki a gyilkosság éjjelén eltűnt, a párnája alól egy véres kalapács kerül elő. De miért állítja Flora váltig, hogy a gyilkos szerszám nem kalapács volt, hanem egy kő?
Linna kiváló nyomozó, elszánt és makacs, nem elégszik meg a kézenfekvő válaszokkal. Ahogy a történet fokozatosan kibontakozik, minden fejre áll és megkérdőjeleződik: az őrültek normálisnak, az épeszűek őrültnek tűnnek. Az ügy egyszerűnek látszó bűncselekményből a rendőrségen belüli játszmák és egy felkavaró történet elképesztően izgalmas elegyévé alakul. Linna mind mélyebbre ás, mígnem végül saját múltjának egy rémisztően sötét árnyával kell szembenéznie.

covers_370828.jpgMár A hipnotizőr esetében tetszett, hogy féltudományos, akár okkultnak is minősíthető szféra képviselői segítik a nyomozók munkáját. Amikor először olvastam a fülszövegben, hogy itt bizony halottidéző médium fog felbukkanni, először mosolyra húzódott a szám, de ezzel egy időben fel is keltette az érdeklődésemet. Na már most jobb az elején leszögezni, hogy a médium vonal szerencsére eléggé háttérszál a történetben, és inkább a hagyományosabb nyomozói munkán van a hangsúly.

Joona Linna nyomozó magánéletéről egyre többet tudunk meg, és bizony csak még szimpatikusabbá válik. A leányotthon különc, beteg szereplői érdekes, összetett karakterek, akik bizony erősen hozzájárulnak ahhoz, hogy a történet ne középszerűségével tűnjön ki.

A szerzőpáros A Paganini-szerződéssel néhol mellényúlt, azonban A tűz tanúja teljesen rendben van, kellőképpen lekötött, izgalmas volt, és nem tudtam kitalálni, ki a gyilkos. Lars Kepler jó irányba halad a klasszikus skandináv krimi értékek felé, azonban A hipnotizőr átütő erejét még nem sikerült meghaladni. 

Remélem nem kell újabb öt évet várnom a következő Joona Linna kötetért, és ezúton is drukkolok a Cartaphilusnak, hogy a jövőben stabilan működjön.

 

Marc Dugain - Óriások útja

Valós történeten alapuló, intelligens sorozatgyilkosról szóló történetekkel nincs tele a padlás. Mármint nem nagyon írnak belőle könyveket, vagy lehet szimplán csak én nem találom meg a köteteket. Az Óriások útján olvasása után azonban örömmel veszek hasonló könyvajánlásokat.

A borzalmas történet egy valódi óriásról szól: Kenner 2 méter 20 centi magas és 130 kilós, de nem csak fizikailag emelkedik a többiek fölé: IQ-ja nagyobb, mint Einsteiné. A történet során, melyet Kenner egy egykori hippilány-áldozatjelöltjének a börtönben mesél, lépésről lépésre követhetjük egy boldogtalan szörnyeteg sorsának alakulását. A gyerekkori traumákat a kamasz fiú kezelését vállaló pszichiáterrel folytatott beszélgetések tárják elénk; az olvasó pedig együttérzéssel, már-már rokonszenvvel kénytelen követni Al Kenner történetét. A fiút öt év intézeti kezelés után gyógyultnak minősítik, és visszaengedik a normális életbe. A beilleszkedés olyannyira sikeresnek látszik, hogy Kennert – és épp egy sorozatgyilkos utáni hajsza során – a rendőrség is foglalkoztatni kezdi. Skizofrén végzete azonban végül is legyűri őt….

covers_364918.jpgEgyfajta kiemelt érdeklődést mutatok a sorozatgyilkosok iránt. Persze, biztos látens szociopata vagyok én is, azonban az is tény, hogy rendkívül érdekesek az ilyen beteg elmék. Érdekelnek a motivációik, a neveltetésük, a környezetük, és maguk a kiváltó okok (már, ha vannak), amelyek eredményeként szörnnyé válnak. Edmund Kemper megfelelő alapanyagnak bizonyult egy rendkívül összetett személyiség, és egy mégis végtelenül banális input torzító hatásának bemutatásához.

Marc Dugain bizony semmit nem bízott a véletlenre, ugyanis már kisgyermek korától bepillantást nyerhetünk Kenner hétköznapjaiba, és már a kezdetektől szemtanúi lehetünk egy lelki, és időnként testi terrorban tartott fiú világ és társadalomképének kialakulásának. Amennyiben le akarjuk egyszerűsíteni a történetet, mondhatjuk, hogy igen, a bajok forrása a családban keresendő, és már meg is kíméltük magunkat a többi mondanivaló értékelésétől. Az a zseniális Dugain regényében, hogy a legtöbbször simán egyet tudunk érteni Allel, persze nem a gyilkosságok, hanem a vélemények tekintetében.

Elbaszott egy világ lehetett a 60-as, 70-es évek Amerikája. Vietnam, poszttraumás stressz, hippimozgalom, általános elidegenedés, JFK meggyilkolása, kilátástalanság. Még véletlenül sem akarom felmenteni a tettei alól Kennert, azonban a főszereplő kritikai látásmódja igenis egy gondolkodó, érző ember sajátja. A történet legmegrázóbb részei Al anyjához való viszonyához és saját szexualitásához kapcsolódik. Freud erről sokkal többet tudott persze, de az olvasó tökéletes leiratát kapja egy torzult elme kínlódásának.

Sajnálom a nagyszülőket, a fiatal lány áldozatokat, és igen, sajnálom Alt is. 

Sophie McKenzie - Bennem megbízhatsz

A tavalyi év egyik legjobb könyve volt a Mióta meghaltál. A lehető legpozitívabb értelemben volt beteg a történet, amely egy hullámvasútként robogott végig az olvasón. Ilyen előzmények után akaratlanul is féltem a csalódástól, de semmi nem tántoríthatott el, hogy rohanjak a kasszához.

Egy csendes, szürke szombat délelőttön Livy holtan találja legjobb barátnőjét, Juliát, akihez a gyermekeivel együtt látogatóba érkezett. Jóllehet az összes bizonyíték öngyilkosságra utal, Livy képtelen elfogadni a hivatalos döntést, az emlékeiben élő Julia ugyanis harsány volt, szókimondó, élveteg, polgárpukkasztó és életigenlő, egyáltalán nem depressziós. Néhány gyanús körülmény miatt Livy kutakodni kezd, és váratlanul azzal a döbbenetes lehetőséggel szembesül, hogy Juliát ugyanaz a személy gyilkolta meg, aki tizennyolc évvel korábban Livy húgával is végzett. Miközben kétségbeesetten küzd, hogy megértse a múltbéli tragédiákat és összetartsa roskadozó házasságát, Livy a gyilkos nyomába ered, akiről gyanítja, hogy közeli kapcsolatban áll ővele és a családjával. De ha ez igaz, megbízhat-e még bárkiben? Például Julia eltitkolt szerelmében. Vagy akár saját szeretett férjében, aki talán többször is megcsalta, mint ahányat bevallott. Amikor pedig végül hajmeresztő, képtelen döntés elé állítják, azt is végig kell gondolnia: elég erős-e ahhoz, hogy önmagában megbízzon.

covers_368271.jpgAz írónő nem bízta a véletlenre a könyvet, ugyanazon sémára építette fel a Bennem megbízhatsz című kötetet, mint a megelőzőt. Szerencsére a recept nagyon is jó, tehát nem probléma, hogy a járt úton haladunk. Mások a szereplők, eltérő a konfliktus, és a kérdéskör, de szerencsére ugyanazon a magas színvonalon köti le a mezei olvasót.

Ami miatt nagyon tetszett a kötet, az bizony a paranoia mértéke, és a folyamatos kérdés megléte, hogy vajon ki is állhat a gyilkosság hátterében, már ha tényleg nem önmagával végzett Julia. :) Igyekeztem minden apró morzsára odafigyelni, de cselesen kikerült az írónő, így tényleg az utolsó oldalakig nem tudtam, hogy ki is lehet a cselszövő.

Akár csak a Mielőtt meghaltál-ban, vannak közbeékelt oldalak, amikor is beleláthatunk egy tébolyult eszme gondolataiba. Nem sikerült túl erősre írni a karaktert, de hát ne akarjak én se mindig egy Hannibal Lectert kapni. Érdekes kérdéseket találunk a bizalom témakörében. Őszintén szólva, nem irigyeltem Livyt, ugyanis a környezetében annyi démonnal kell megküzdenie, amelyekkel nem átlagos családanyák szoktak birokra kelni. Szerencsére talpra esett nő, akit aztán a történet előre haladásával nem féltünk, sőt, drukkolunk neki.

Igazából tökéletes kikapcsolódást nyújtott a könyv, másfél nap alatt ki is végeztem, azonban hiányzott az a plusz, ami a korábbi kötet utolsó oldalain szerepel. Nem állítom, hogy iparos munka, azonban a lélek elveszett belőle, és inkább a krimi szál lett erőteljesebb. Mindentől függetlenül szeretem az írónő munkásságát, és várom az újabb megjelenéseit.

Stephen King - Újjászületés

Kicsit morbid érzés karácsonyra King könyvet kapni, de legalább a cím fedi az ünnep lényegét, a tartalmat pedig igyekeztem az újévre áttenni. Az Újjászületés egy elég súlyos regény, és nem grammba mérve.

Jamie Morton hatéves, amikor új lelkész érkezik New England-i kisvárosukba. Charlie Jacobs a feleségét és a kisfiát is hozza magával. Mindenki szereti őket, Jamie pedig valósággal rajong a fiatal tiszteletesért, aki szórakoztató elektromos kísérletekkel teszi érdekesebbé a heti bibliaórákat. És hogy a titkos elektromosság mi mindenre használható, az akkor derül ki, amikor Jamie bátyja elveszti a hangját, Jacobs pedig egy általa kifejlesztett szerkezettel meggyógyítja.
Az idillnek egy autóbaleset vet véget: a lelkész elveszti a családját, és kifordul önmagából. Nemsokára el is bocsátják, és Jamie azt gondolja, soha többé nem fognak találkozni. Téved. És ahányszor csak útjuk keresztezi egymást, Jacobs a régi filmes zsargon szerint „a változás ügynökének” bizonyul.
A sikeres gitáros és a hajdani lelkipásztor nem szabadulhatnak egymástól. Az elektromos kísérletek egyre ijesztőbbek, Jamie pedig kénytelen közreműködni bennük. Jacobs az élet és a halál közti átjárót keresi. De mi lesz, ha megtalálja? És miért kap egyre sötétebb értelmet ez a titokzatos fogalom: újjászületés? 

covers_343870.jpgEzúton kérném az Európa Kiadót, hogy a fülszövegeikbe igyekezzenek a leginkább minimálisra csökkenteni a történet mesélést, ugyanis jelen könyv esetében tényleg az elejétől a végéig minden lényeges pont ismertetve van, kizárólag a feltett kérdésekre találja meg az olvasó a választ. Az Újjászületés pont olyan regény, amelyből elég lett volna egy-egy figyelemfelkeltő kérdést írni, és máris elkapkodják a köteteket.....

Az egész történet tökéletesen van felépítve, Jamie kiskorától kezdve végigkövetjük életútját, ahol bizony fel -fel bukkan Charlie. Véletlenül sem folytatva a történet megmaradt fordulatainak ismertetését, annyit elárulhatok, hogy bizony szerencsére tartogat King meglepetéseket, néhol egészen meglepő csavarokat. Több véleményben olvastam, hogy nem a borzongáson van a főszerep, hát nem tudom, a könyv második felétől, valamint a betegek kórlapjait elemző és kutató részeknél szabályosan rettegtem. Persze, King a zsigeri félelemre mutat rá, ugyanis a halál témáját előszeretettel veszi elő; akárcsak jóval korábban az Állattemetőben. Ha párba kéne állítanom az író bibliográfiájában szereplő kötetekkel, akkor bizony az Újjászületés az előbb említett alapmű méltó társa.

Stephen King fél. Leírni is furcsa, de valamiért a végkifejlet erre enged következtetni. Ügyesen próbálja átragasztani az olvasóra paranoiáját, de szerencsére a tudatunk ellen áll, pontosabban ellen akar állni. Az író félelme - ahogy utal is rá a könyvben - feltételezhetően az élet iránti rajongásából fakad, amely mély gondolatokat Jamie által interpretálja. Borzasztóan erős karakter született a főhős személyében, akiért tudunk izgulni, és együtt tudunk vele érezni. 

A történetben szereplő kérdésre így utólag határozott választ tudok adni: nem, nem szeretném tudni! Élni szeretnék, a lehető legtöbbet tapasztalva, látva és érezve. 

Ui.: Az Állattemető mellett egy 2008-as francia filmre emlékeztetett a történet, amelynek címe Mártírok. Na, azt ne nézzétek meg, lassan 7 éve nem tudom kiverni a fejemből, annyira szuggesztív és erőszakos az egész. 

drMáriás - A balkáni tahó

Kedves Gabó kollégám úgy reklámozta ezt a könyvet, hogy ennél suttyóbbat tuti nem olvastam még, és hogy természetesen imádni fogom. Igaza lett, bár azért nem a nyilvánvaló tahósága miatt tűnik ki a repertoárból.

A „balkáni” szó ma leginkább valami csiricsáré kavalkádot, vicces cirkuszt, szédületes mulatozást értelmező ártatlan jelző, s azoknak, akik ilyenként használják, általában fogalmuk sincs az ottani törzsi rendszerről, a vérbosszúról, a nők rituális kivégzéséről vagy a kábítószer- és fegyverkereskedelemről. Hasonlóképpen a „nyugati” szó hallatán, a „balkáni” ellenpólusaként, valami nagyszerű, igényes, kényelmes produktum jut az eszünkbe, kevésbé a plasztikai műtétjükre gyűjtögető transzvesztiták, a Foglald el! mozgalom romantikus forradalmárai, meleg hegymászók és hűvös szervkereskedők, vagy a sznob életmód elől elhagyott házakban békés kommunákat létesítő fiatalok, akiket onnan is kiűz a szabadosságot nem tűrő prűd hatalom.

covers_209908.jpgOlyan érzésem volt a könyv olvasása közben, mintha a szerző tudatosan középre akarná pozicionálni az olvasót, esélyt sem adva arra, hogy akár a balkáni tahó Denissel, akár a fejlett nyugatból kiábrándult "forradalmárokkal" egyet akarjon érteni bárki is bármiben. Ez a fajta tanító jelleg nagyon megfogott, ugyanis talán az arany középút keresése volt drMáriás célja, amelyet az olvasónak önmagában kell megtalálnia.

Az egész történetet a fülszöveg összefoglalja, pontosan két világ találkozásának lehetünk szemtanúi, néhol irdatlan prosztó és alpári köntösben. A balkánon természetesen mindenki kecskékkel kefél, és a nőknek előre kell köszönni az utcán elhaladó férfiaknak, majd utána szépen le kell sütniük a fejüket. Ezzel szemben a kiábrándult nyugatiak főként hippiköntösbe bújtatott transzvesztiták vagy hernyós kurvák, akik természetesen a pénzvilág ellen küzdenek, a maguk szintén retardált módján.

Zseniális, ahogy a két szélsőség egymás mellett próbál létezni, természetesen a naiv olvasó tudja, hogy ez sajnos nem működhet, Denis valószínűleg nem tud beilleszkedni Elvis imitátorként, a hangzatos lösungokkal dobálózó nyugatiak pedig semmit nem képesek megváltoztatni. drMáriás végrehajtotta azt a bravúrt, hogy kreténségből és abszurditásból művészetet, és mögöttes tartalmat alkotott. A balkáni tahóban szó van álmokról, politikáról, gazdagságról-pénzről, a hagyományos-törzsi értékekről, a család fontosságáról; mindezt persze rendkívül groteszk külcsínbe csempészve. Furcsa, hogy ezt írom a könyv olvasása után, de bizony gondolkodni kell rajta, és át kell látni a szitán.

Tetszett, mindenkinek ajánlom, de főként prűd és elvakult embereknek.

Harper Lee - Menj, állíts őrt!

Valamiért nem hiszek ezekben az "évtizedekig fiókban őrzött" dolgokban. Létezik, hogy egy Pulitzer-díjas író csak úgy elfelejti, hogy van még a tarsolyban egy remekműve, vagy csak szimplán feledésbe merül, netalántán nem tartotta elég jónak ahhoz, hogy megjelentesse? Bármi is legyen a válasz, Harper Lee az én szememben bőven kiegészítette a Ne bántsátok a feketerigót! tökéletességét.

A 26 éves, már New Yorkban élő Jean Louise Finch Scout meglátogatja az alabamai Maycomban idős apját, Atticust. Még mindig nem enyhültek az amerikai Délt formáló polgárjogi és politikai feszültségek, és a fiatal nő találkozásába szülőföldjével keserűség vegyül, amikor kellemetlen igazságok derülnek ki összetartó családjáról, szeretett városáról és a szívéhez legközelebb álló emberekről. Elárasztják gyerekkorának emlékei, kételyek ébrednek benne, vajon valódi értékek-e azok, amikben eddig hitt.

covers_359527.jpgAzt kell mondjam, hogy zseniális volt. Az idei év első, és egyben legerősebb kötete, amely bár sajnos nem hosszával, hanem minden mással tűnik ki a világirodalomból. Nem tudom, hogy szerencsés vagyok-e, hogy már megfakult a Ne bántsátok a feketerigót! élménye, azonban nagy örömmel venném elő újra. Jean Louise Finch immáron felnőtt nő, aki a "liberális", távoli nagyvárosból visszatér vidékre, ahol aztán megdöbbenve tapasztalja, hogy valami más, valami furcsa és meghatározhatatlan dolog történt. Ő változott, vagy a környezete tette mássá? Létezik, hogy mindig is ilyen volt a szülőhazája, csak ő nem vette észre?

A Menj, állíts őrt! számomra a felnövés regénye, amely azt a pontot mutatja be, amikor eltűnik a gyermeki látásmód, kibújunk a szüleink gondolatvilágából, és leomlanak a biztonságosnak hitt falak. A könyv első 100 oldala után történteket tátott szájjal olvastam, annyira emberközeli, és megrázó. Minimálisan vagyok csak idősebb Fürkésznél (nem érdekel, hogy le lett fordítva a Scout név), azonban ez a fajta felismerés, rácsodálkozás a világra a mai napig nem ment teljesen végbe nálam.

Hiba lenne Atticust kihagynom a véleményemből, ugyanis az ő személye indítja be Jean Louise-nál a felnőtté válás motorját. A józan eszem még mindig egyet tud érteni Atticussal, azonban emocionálisan csalódtam. Hát persze, ugyanis nem áll mögöttem egy bizonyos Dr. Finch, aki irányt mutatna.

Joggal merül fel a kérdés, hogy vajon ki is a címben jelzett őr? Mindenki mást fog kiolvasni a történetből, úgyhogy ezt meg is hagynám magamnak. Harper Lee felerősítette, elmélyítette a Ne bántsátok a feketerigót! című könyvét, írom ezt úgy, hogy annak mondanivalóját merőben más kontextusba helyezte, az abban szereplő értékeket szofisztikálta, a sokszor ideálisnak hitt emberképeket lerombolta.

Az írónő már ötvenöt éve is tökéleteset alkotott, sajnálom, hogy nem adták ki korábban, azonban boldog vagyok, hogy még az én rövid kis életemben olvashattam. A Menj, állíts őrt! még véletlenül sem folytatás, hanem szerves része egy zseniális könyvnek. A két regény elválasztható egymástól, de az olvasó  érzi, hogy azok bizony összetartoznak.

David Lagercrantz - Ami nem öl meg

Lassan hagyománnyá válik, hogy az év utolsó olvasott könyvéből az aktuális év első posztja születik. Tavaly az Angyali játszmával ért véget az év, idén a címbeli krimivel, amit nagyon vártam. Megelőlegezvén csak annyi, hogy pozitív értelemben lógott ki a 2015-ös sorból.

Rajongók milliói remélték, hogy a skandináv krimit világhíressé tevő tetovált lány története így vagy úgy, a szerző, Stieg Larsson hirtelen halála után is folytatódhat. Időről időre nem megerősített hírek kaptak szárnyra a Millennium-sorozat fiók mélyén rejtőző negyedik kötetéről. Mígnem egy váratlan fordulattal a svéd kiadó felkérte a közismert írót, újságírót, David Lagercrantzot, hogy írja meg a folytatást. Lisbeth Salander, a tetovált lány tehát újra a rosszfiúk nyomába ered, s a regényben természetesen feltűnik Mikael Blomkvist, a Millennium főszerkesztője is. Az akciódús cselekményről most csak annyit árulhatunk el, hogy egy különleges képességű kisfiú is kulcsszerepet kap benne.

covers_356621.jpgAzon kevesek közé tartozom, akik valamiért egy csöppet sem aggódtak miatta, hogy Lagercrantz esetlegesen elcseszi Stieg Larsson örökségét. Persze ezen gondolatnak nem volt semmiféle empirikus előzménye, szimplán tudtam, hogy a Millennium trilógia folytatását (ez azért viccesen hangzik így leírva) nem engedik elbaltázni!

Még véletlenül sem fogom a történetet kiegészíteni, elmesélni, elspoilerezni, legyen elég annyi, hogy a történet jó, és kellő tisztelettel áll az előzményekhez, valamint - nagy örömömre - mert a szerző újítani, új ízt adni. Az atmoszféra jóval modernebb, a mai kornak megfelelő lett. Az előzmény trilógiával szemben az Ami nem öl meg nem a klasszikus értelemben vett skandináv krimi, annál talán mainstreamebb, de szerencsére ez semmit nem von le az értékéből.

Szinte az összes általunk kedvelt korábbi szereplőt újra láthatjuk, és természetesen újabbak is felbukkannak. Igen, Mikael és Lisbeth még mindig zseniálisak, kedvenc párosommá avatom is őket. 

Ami lecsökkent a negyedik részre, az talán a brutalitás és naturalizmus mértéke, és inkább a történet menetén van a hangsúly. Ez a tény akár nemtetszést is fejezhetne ki, azonban a társadalom- és rendszerkritikussága ugyanolyan átütő, mint korábban.

Egy kérésem lenne csak: ne hagyjuk abba, a Millennium újság nem szűnhet meg, mocskos alapanyagot pedig termel eleget a társadalom!

Összegezve egyben az évet is, David Lagercrantz nagy pontot tett a 2015 végére, amely esztendőben szerencsére inkább csak jó könyveket olvastam (a pontos statisztika miatt leírom, hogy 20 könyvet sikerült csak elolvasnom, amelyből durván 15 eléggé jó volt). Az idei évben sem fogadok meg semmit, főként nem a blogolással kapcsolatban, de annyi biztos, hogy ahogy időm engedi olvasok, és természetesen írok is róla. :)

Christopher Moore - Bolond

Kedvenc nevettetőm legújabb regényét már hetekkel korábban olvastam, de még ma is elmosolyodom, ha csak rá gondolok. Végre visszakaptam az én szeretett írómat.

BOLOND SEGGLYUKBÓL BOLOND SZÉL FÚJ

Tarsoly jó néhány éve Lear király bolondja, feladata elsősorban a királylányok szórakoztatása alpári – és, ha úgy adódik, altáji – humorral. Amikor azonban az öregség miatt búskomor Lear szétosztja a királyságát, és lányai ravasz terveket szőnek egymás és az apjuk ellen, Tarsoly hirtelen azt sem tudja, kinek az oldalára álljon. Éles eszével, a keserű igazsággal és csilingelő cipővel felfegyverkezve, egy kanos behemót és egy lezüllött lovag segítségével nekilát a királyság megmentésének.

covers_362411.jpgAmennyire mumusom volt gimnáziumi éveimben Shakespeare, pont annyira kedveltette meg velem tíz év távlatából a Bolond. Hát hogyan is nem szerethettem egy (khm, javaslom, hogy a szerző utószavát semmiképpen ne hagyjátok ki) olyan drámát, ami ennyi poén forrása. Imádom az altesti, altáji humort, hát még történelmi köntösbe bújtatva. Komolyan, ennél obszcénabb, kreténebb,  zseniálisabb vígjátékot a Biff evangéliuma óta nem olvastam. Christopher Moore kimutatta a foga fehérjét, ami persze fekete.

Tarsoly karaktere hibátlan, szinte láttam magam előtt a kanos, fekete ruhás udvari bolondot, aki mindenkit szétaláz, kezdve Lear királytól a "köcsög franciákig". Tarsoly hű tanítványa egy óriási mozgó fallosz, aki nyáladzik, és fingik, tehát tökéletes nevettető fog válni belőle. A király egy szerethető vén marha, akire egyedül Tarsoly van hatással, nem véletlenül. A cselszövő lányok imádni valóak, a balfasz férjeik pedig megérdemlik őket. Vannak természetesen teljesen hibbant boszorkányok, "hű" barátok, na meg egy rohadt szellem.

Az elmúlt évek legviccesebb könyve a Bolond, amivel Christopher Moore szinte tökéleteset alkotott. Örömmel venném, ha ezentúl a szerző időnként klasszikus regények hasonszőrű átiratával foglalatoskodna.

Akinek ez a fajta humor nem tetszik, azokon csak nevetni tudok. :)

Nick Cutter - Mélység

Az Agave Kiadó mindig is értett a figyelemfelkeltő könyvekhez, és bátran nyúl még nem közismert szerzők műveihez.  A Mélység borítója tökéletesen eltalált, a fülszöveg olvasása után rögtön szaladtam is a kasszához. Utólag kicsit elhamarkodottnak tűnik a kezdeti lelkesedésem.

Különös járvány tizedeli a világot: a Kórtól az emberek elkezdenek felejteni. Előbb apró dolgokat, mint például hol hagyták a kulcsaikat, majd később egészen komolyakat, kezdve a vezetéstől a beszédig. Végül a testük elfelejt működni, és meghalnak. Gyógymód nincs – egészen egy szenzációs felfedezésig.

Kutatók a Csendes-óceánban, a Mariana-árok mélyén találnak egy ambróziának elnevezett anyagot, ami az első vizsgálatok alapján nem csak a Kórt, de minden más betegséget is képes meggyógyítani.

Az óceán mélyén felállított különleges laboratóriummal azonban megszakad a kapcsolat. Egy kis létszámú mentőcsapat indul útnak, hogy kiderítsék, mi történt, és hamarosan olyan borzalmakkal szembesülnek, melyekhez képest a Kór általi halál már egyáltalán nem tűnik ijesztőnek.

covers_362367.jpgUgye milyen jól hangzik a könyv története? Van benne minden, ami szem-szájnak ingere, legyen szó titokzatos járványról, szenzációs felfedezésről, megszakadt kommunikációs kapcsolatról, és a 11 km mély Mariana-árokról. Na már most, helyenkénti SPOILER veszély miatt, aki mindenképpen el akarja olvasni a regényt, ne folytassa a kritikámat.

A történet nagyon is impozánsan indul, bár az olvasó fejében már ott motoszkál a gondolat, hogy bizony mintha ezt már láttam volna valahol. Na de ne csüggedjünk, valóban meghatóra sikeredett a Kór bemutatása. A probléma igazából ott kezdődik, amikor kedves főszereplőink elindulnak a mélységbe, hogy megtalálják a tudósok krémjét, akik ugyebár nem reagálnak a felszínen levőknek. Aki látta A gömb című filmet, tulajdonképpen hátradőlhet olvasás közben, ugyanis túlságosan sok az áthallás. Ami tetszett a Mélységben, az a borzasztóan naturális gore faktor. Igen, nagyon sokszor undorító a könyv, ennél több test és egyéb nedvet nehéz lesz papíron überelni. Kiskorom óta rajongom a horror műfajáért, azonban kezdek átbillenni azok oldalára, akik a kevesebb vér, több ismeretlen felfogást többre tartják, ettől függetlenül tényleg szerettem a leírásokat, csak valahogy több para jelenet kellett volna a nyomás okozta szorongás bemutatásánál.

A valódi problémám a szereplők klisés jellegével van. Az őrült zseni, az ő ellentét testvére, a harcos amazon, és a kutya :). Ugye, hogy mennyire eredeti. Na de akkor majd a múlt feltárása, és a párbeszédek minősége felvillanyoz, gondoltam naivan. A könyv legeredetibb része a szereplők múltjának leírása, persze nem hiányozhat a zsarnok, pszichopata anya, aki terrorizálja a családot, ezzel magyarázva talán szereplőink különc természetét. A könyvben szereplő párbeszédek elég silány minőségűek, néhol teljesen életképtelen egyszavas válaszokkal, és a rációt tökéletesen nélkülöző megoldásokkal találkozhatunk. 

Tetszett, ahogy a tudósok szép lassan megbolondulnak, és ahogy húzza az író az idegeinket azzal, hogy rohadtul nem tudjuk, mi lesz a végkifejlet. Egészen az utolsó  30-40 oldalig azt gondoltam, hogy egy viszonylag pozitív kritikát fogok megfogalmazni, azonban a történet vége totálisan elvette ettől a kedvem. Biztos én vagyok hülye, de nem értettem a lezárást, sem az okokat, sem semmit. Egy nagy büdös katyvasz az egész, amelyből semmit nem tudtam megfejteni. A gömb film legalább normálisan le lett zárva, a Mélység azonban mintha folytatást akarna, vagy kitágítani hirtelen a teret, vagy magam sem tudom mit. Örömmel veszem, ha valaki egyszer elmagyarázza, hogy mit is olvastam 400 oldalon.

Kár érte, tényleg lett volna benne kakaó, meg horror, meg minden, de el lett töketlenkedve. 

Fabio Volo - Járok egyet

Kedves kolléganőm ajándékozott meg ezzel a remekművel. Régóta csesztet, hogy olvassak az írótól, majd szerencsémre egy felesleges plusz példányt talált otthon a Járok egyet című kötetből, amelyet aztán szerény személyemnek átadott. Milyen szerencsés is vagyok. :)

Nico huszonnyolc éves rádiós D.J. Életét a zene tölti ki. Meg a szex. Megszámlálhatatlan valós és kevésbé valós szexuális kaland – és jó, néha egy-egy afféle szerelem is. Biztos benne, hogy majd egyszer eljön az igazi, de addig is nagy megkönnyebbülés tölti el, hogy otthon egyelőre csak a mosatlan edények halma várja, nem pedig egy feleség növekedő pocakkal.
Az utóbbi időben viszont mindennapjaiba valami homályos rossz érzés fészkelte be magát. A rádióban hosszú távú szerződési ajánlatot kap, a haverok közül egyre többen járnak öltönyben és nyakkendőben, és az egyéjszakás kalandok utáni ébredések is mindinkább olyan érzéssel töltik el, mint egy túlzásba vitt gyorséttermei zabálás. Egyesek szerint az a baj, hogy még nem találta meg az igazit – bár Nico szerint inkább ők horgonyoztak le túl hamar. Huszonnyolc éves, és kevesebbet tud magáról és a világról, mint amikor húsz volt… hogy van ez?
Mindenesetre egy születésnap jó alkalom arra, hogy az ember összeszedje a gondolatait, és számot vessen a helyzettel. Így születik meg ez a levélregény: egy egyszer bölcs és éretlen huszonnyolc éves sirámai és örömei egy éppen öttel idősebb barátnak címezve, aki talán Nico gondjaiban a sajátjaira ismer majd – de az is lehet, hogy már egészen más nyomasztja. Ki tudja, mire gondol, miről álmodik, vagy álmodik-e egyáltalán még valamiről. Mindenesetre Nico levelet ír és válaszokat követel.

covers_268899.jpgAz idei év egyik meglepése számomra. Az első oldalaktól az utolsóig magához láncolt, ittam Nico minden szavát, érzését, kérdését. Gyarló ember lévén sokszor magamat keresem a könyvekben, és a Járok egyet szinte énregényként funkcionált. Tökéletesen azonosultam Nico problémáival, a világképével, és a mondanivalójával.

Több véleményt is olvastam, amelyek szerint a főhős csak egy hisztis semmirekellő, akinek a problémái szánalmasak, és hogy csak sajnáltatja magát. Persze, mindezekben lehet igazság, de pont ezeket a kritikákat szarja le nagy ívben Nico is. A könyv egy generációs problémát mutat be, amelynek én is tagja vagyok, és véletlenül még az életkorunk is megegyezik.

Nico főként a testiséghez menekül, talán pont az őt körülvevő társadalmi intellektus hiánya okán. Mondhatjuk, hogy elitista felfogás ez, pedig az elidegenedés, és a konvenciók miatti frusztráltság szimplán egy okozat, amely a körülöttünk lévő emberek nyomásából fakad.

A levél, mint írói eszköz, és a könyv időbelisége tökéletesen ellentmond a negatív felhangoknak, ugyanis mivel 5 évvel idősebb "barátjának" vannak címezve a gondolatok, láthatóvá kellene hogy váljon, hogy Nico igenis fel akar nőni az "elvárásokhoz", de nem most, és nem feltétlenül úgy, ahogy akár a közeli barátai jónak látják.

Nico pontosan tisztában van önmagával, az érzéseivel, a gondolataival, amit abból lehet tudni, hogy csak meglévő, és fejlett önképpel rendelkező emberek tudnak kritikusan beszélni magukról. Gyerekes, gyerekes, gyerekes. Lehet, de pont az önkritikus hozzáállás az , ami valódi jellembeli felnőttséget jelent.

A Járok egyet egy valódi fiús könyv, amelyet főként lányoknak kellene inkább olvasni. Mondhatnám egyfajta útmutatónak, hogy bizonyos emberek mit miért is tesznek, vagy éppen nem tesznek. Aki Nicot kritizálja, remélem, hogy önmagával szemben is hasonlóan szkeptikus.

Az idei év egyik legjobbját olvastam.

Katinka, köszönöm! :)

Chuck Palahniuk - Halálraítélt

Valami rejtélyes okból kifolyólag szeretem a trilógiákat. Kevésbé meglepő, hogy imádom a társadalomkritikus műveket. Az egyik kedvenc olvasmányom Palahniuk-tól a Kísértettek. Olvastam, és tetszett a Kárhozott. Mindezekből következően jöhetett a Halálraítélt.

Nem túl gyakori, hogy egy mű főszereplője egy halott. Márpedig Madison Spencer meghal a Kárhozott, Palahniuk előző regényének lapjain, majd pokolra jut, ahol viszont remek társaságba kerül. Főhősünk később visszatér e világra, és mivel egy kisebb műszaki hiba miatt nem tud időre visszatérni a pokolba, a purgatóriumba kerül. Madison Spencer, ez az agyonkényeztetett, elhízott, szüleinek csak kínos terhet jelentő teremtés ezután akaratlanul vallásalapítóvá válik; egy olyan hit apostolává, amelynek hívői egymás sértegetésében találják meg a boldogságot. És Madison szép lassan arra is ráébred, hogy neki kell a Jó és a Gonosz végső küzdelmében bíráskodnia...

e13513.JPGSzívem szerint nem írnék a könyvről, ugyanis csalódtam. Nem szeretek csalódni, főként nem olyan íróban, akiben bízom. Vagyis egészen eddig bátran nyúltam tőle bármihez, a Halálraítélt azonban valahogy félrecsúszott. Olyasmi csalódás, mint Ellis Amerikai psychoja.

Nagyon lassan haladtam vele, és a legtöbbször untam. A különböző testnedvek két soronkénti taglalása ásítást generált, és igen, sajnos nem jött át a fogyasztói társadalomnak az újabb seggberúgására tett kísérlete. Biztos én is betagozódtam, vagy talán tényleg túlzottan csapongó, összetákolt, mesterkélt Madison purgatóriumi története. A Kárhozott annak idején egy humorral átitatott, valódi kritika volt, élmény minden szava, ezzel szemben a Halálraítélt mintha vissza élne a kezdeti sikerrel. Oké, eddig is tudtam, hogy a világunk úgy szar, ahogy van, de azért kérem, segítsük feltárni a problémák okát, és könyörgöm, adjunk legalább valamicske megoldási javaslatot. Igen, valójában ez hiányzott nekem. Nem a happy end, hanem bizonyos alternatíva állítás. Ahogy Madison eldöntheti, hogy a Sátán, vagy Isten seggét rúgja szét, úgy az olvasónak is járna valamicske választási lehetőség.

Na jó, nem vagyok én olyan szőrös szívű, Mr. K. tényleg jó fej, meg persze a túlvilágról mindenki. Valójában Maddy-t is igen kedvelem, a szüleit pedig borzasztóan utáltam. Palahniuk rendkívül képszerűen ábrázol, amely nem kis élvezeti értéket ad a műveinek. Ugye nem csak nekem van olyan érzésem, hogy a könyvbéli Sátán alakját a South Parkból vette az író? :)

Mindent összegezve, igyekszem hamar túltenni magam ezen a kellemetlen élményen, és bízom benne, hogy az utolsó részre visszakapom az én nagyon is kedvelt írómat. Madison, remélem a végső csatában még véletlenül sem a Sátán ellen harcolsz majd :)

Elvis Peeters - Közöd?

Újabb nagyreményű botránykövet kaptam szülinapomra, nem is vártam vele sokáig, hogy belekezdjek. Fájó szívvel, de azt kell mondjam, átlátok a szitán, és nem szeretem, ha szart akarnak a torkomon lenyomni.

A Közöd? kamasz hősei meg akarnak élni, meg akarnak tapasztalni mindent, amit tabuként kezel a civilizáció.
Az a gyűlölt civilizáció, amelytől magányosnak érzik magukat akkor is, amikor együtt vannak.
Megélni a gyönyör és a kín, a hatalom és az alávetettség mámorát!
Beleröhögni a halál képébe! Persze lehetőleg a másokéba.
Mert szabadok vagyunk.
"Csont nélkül szabadok.
Nem így születtünk, nem így neveltek minket: azért vagyunk szabadok, mert azok akarunk lenni.
Igaz vagy sem?"

covers_297872.jpgImádom a polgárpukkasztást, de amit a Közöd?-ben olvastam, az sajnos csak mérhetetlenül értelmetlen gusztustalankodás. Nem, attól még mert minden oldalra beírok valami aberrált szexuális marhaságot, főleg tinik által elkövetve, attól az még nem mondanivaló, sem nem kritika. Egy falubeli kiskocsma törzsvendégei nagyobb mondanivalót szültek volna ebből az alapból, nem ezt a nevetséges szemetet.

Jaj, csúnya rossz nyugati fiatalok, hát el vannak szegények magányosodva, kietlen világunkban már csak a baromság, és a beteg szexualitás maradt nekik, ó, hogy kapja be az összes. Kedves Peeters, megnyugtatom, nem ennyire rossz a helyzet. Közel sem kéne minden fiatalban a jövő Breivik-jét láttatni, aki ezt teszi, az szimplán hazudik.

Tényleg, én próbáltam értéket találni a könyvben, cserébe egyik szereplő nevére sem emlékszem, és egy fontos mondatot sem tudok még csak szavak szintjén sem feleleveníteni.

A szerzőnek javaslom Bret Easton Ellis életművének tanulmányozását, ugyanis szerintem amivel Peeters próbálkozott, azt már például a Nullánál is kevesebb című könyvben már jóval korábban, magas színvonalon megíródott. 

Eduardo Sacheri - Szemekbe zárt titkok

A könyvből készült díjnyertes film keltette fel annak idején a figyelmemet, azonban a lelkesedésem az idő előrehaladtával sajnos alábbhagyott, na de egészen mostanáig, amikor is a szemre való borítónak (elég rossz szóvicc, tudom) is köszönhetően újra megkívántam, és szerencsére imáim meghallgattattak, és megkaptam a könyvet ajándékba.

Benjamín Chaparro, az egykori Buenos Aires-i vizsgálóbírósági titkár még nyugdíjasként sem tud szabadulni egy harminc évvel ezelőtti esettől: egy fiatal nőt brutálisan megerőszakoltak és meggyilkoltak a saját hálószobájában. Úgy dönt, hogy könyvet ír róla. S miközben felelevenednek előtte a tragikus történet részletei, ismét fellángol reménytelen szerelme Irene Hornos iránt, aki három évtizede, az ügy idején még csak gyakornok volt, ma már azonban köztiszteletnek örvendő bíró.

covers_333392.jpgKicsit ambivalens érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Most először fordult elő, hogy a filmre valahogy jobban kíváncsi vagyok, és szerintem az látatlanul is jobb lehet. Félreértés ne essék, nagyon is jól van megírva a Szemekbe zárt titkok, de pont a tekintetek, az árulkodó pillantások látványa élő szereplőket kíván. A karakterek rendesen kidolgozottak, Chaparro rendkívül összetett, szimpatikus személyiség, Sandoval pedig egyszerűen tökéletes, a maga emberi hibáival.

Történetileg elmondható, hogy egyszerre kapunk egy krimi szálat, egy kőkemény korrajzot az argentin igazságszolgáltatásról és politikáról, nem utolsó sorban egy háttérben megbúvó, de igenis markáns szerelmi történetet. A legérdekesebb számomra meglepően a "szerelmes" részek voltak, ahol is aztán tényleg csak a szemek, azok a fránya tekintetek beszéltek, vagy éppen hallgattak. Irene és Chaparro viszonyának bemutatása miatt minimum meg kell néznem a filmet.

A gyilkos utáni nyomozás maga kevésbé érdekveszítő, inkább az áldozat férjének karaktere emeli ki. Ötletem sem volt, mi lesz a történet vége, de Morales személyiségváltozása magában hordozta a meglepetést. Utólag megnéztem a filmfeldolgozás csattanóját, és azt kell mondjam, jobban tetszett, mint a könyv egyszerűbb, és talán logikusabb lezárása.

A Szemekbe zárt titkok nem akar kiemelkedni a krimik közül, nincsenek vérgőzös jelenetek,  hatásvadász elemek, és nem kíván bestseller lenni. Olyan történet, amely csendesen megbújik a polcon, várva az olvasót, hogy aztán a maga tempójában nagyon is megszerettesse magát, és hétköznapi hőseit.

Az egyik legkellemesebb olvasmányélményem az idén.  

Michel Houellebecq - Egy sziget lehetősége

Ahogy az Elemi részecskék olvasása után megígértem, folytattam is két év után Houellebecq bibliográfiáját. El is érkeztem ahhoz a ponthoz, amikor az olvasó érzi, megtalálta a kedvencét az aktuális szerzőtől, és ennél jobbat már úgysem fog tőle kapni. Olyan ez, amikor Merle-től elolvasod a Malevile-t, vagy B. E. Ellis-től A vonzás szabályait.  A különbség talán csak annyi, hogy az Egy sziget lehetősége nem "csak", mint könyvélmény kitűnő, hanem mint életérzés, iránytű a társadalomhoz. Negatív értelemben....

4000 körül járunk, a világ elpusztult, az emberek elvadult, állati hordákban élnek, míg a klónozással létrehozott kiválasztottak elektromos védőkerítéssel őrzött telepen laknak magányosan és szenvedélytelenül. A regény egyik hőse Daniel, a jó nevű humorista, színpadi komikus, a másik pedig az ő kétezer évvel később élő, klónozással létrehozott 25., majd 26. utódja. Daniel tipikus Houellebecq-hős: kiégett, átlagos külsejű, negyvenes, férfi, aki szakmájában sikeres, a nők is szeretik, csak ő nem szeret senkit és semmit. A munkája untatja, mindenkit megvet, faj-, gyerek- és nőgyűlölő. Negyven fölött találkozik először a szerelemmel. Isabelle okos és szép, tökéletes szellemi társa Danielnek. Összeházasodnak, ám boldogságuk nem lehet tartós, ugyanis Isabelle öregedni kezd (az öregedést Houellebecq még egyetlen hősnőjének nem bocsátotta meg), ezért elválnak. Tragikus események követik egymást – egy újabb szerelem sem hoz vigaszt –, ezért Daniel útja elkerülhetetlenül az öngyilkossághoz vezet. Halála előtt küld egy verset volt szerelmének „egy sziget lehetőségéről”, s ez a vers készteti arra kései, klónozott utódait, hogy a védett telepet elhagyva új-ember társak és emberi érzelmek keresésére induljanak.

covers_247152.jpgNem fogok sokat írni erről a remekműről, ugyanis újabb kötelező olvasmányhoz érkeztem, amelyet ugyebár mindenkinek egyszer el kell olvasnia.

A francia írót vagy imádják, vagy utálják, ezt írják többen . Hát nem tudom, én úgy imádom, hogy közben utálom amit ír, ahogyan gondolkodik, amiként bemutatja az embert, a társadalmat. Houellebecq Daniel1-ével sajnos tökéletesen tudtam azonosulni, csontjaimban éreztem az öregedéstől való félelmét, a fiatalság iránti sóvárgását, és a rajta kívül állók szánalmas vergődését. Többen írják, hogy túl nagy feneket kerít az író a szexualitás fontosságának, hát kérdem én, mi végre is van az ember megteremtve? Ez mindennek az alfája és omegája.

Houellebecq fél, vagy legalábbis nagyon nem érzi jól magát jelenünk kulturális, politikai, és emberi világában. Az Egy sziget lehetősége felkínál egy alternatív jövőt, amelyben drasztikusan mások az értékek, elsőre akár szimpatikus is lehetne, azonban valami mégis hiányozni fog. Nem árulom el mi. :)

Ki fogom mondani a könyv legnagyobb erényét, ami nem más, mint az, hogy konkrétan hajlamos depresszívvé tenni. Máshogy nézel a buszon, szorongsz, érzed, hogy valami zavar és nem jó az életedben, valami hiányzik. Nem tudod, hogy miért, de félsz folytatni az oldalakat, mert újabb és újabb késsel döf beléd, és szabályosan megbabonáz, majd vennéd a sátorfádat, és elgyalogolnál Lanzarote szigetére. Hatásvadász vagyok? Nem, egyszerűen tényleg hat a könyv, a szomorúsága és gyűlölete pedig epikus szintre emeli a mondanivalót. Azt a mondanivalót, amit ne hangzatos lózungokban keressünk, hanem mélyen az emberi természetben.

Ha bevállalós lennék, bizony kitapétáznám a könyv soraival a lakásomat. Nem állítom, hogy boldogabb lennék, sőt, de legalább nem lennék egyedül a gondolataimmal.

Az Egy sziget lehetősége mestermunka, amely sokszor undorító, bántó, megrázó, felemelő, pont annyira, mint társadalmunk.

Akarnék-e 2000 évvel később is élni? Tudnék-e azonosulni a klónok lelkivilágával, életével? Hhmmm, köszönöm, de nem.

Blake Crouch - A pokol kapujában, Az utolsó város (Wayward Pines-trilógia 2. és 3.)

+ Wayward Pines (TV sorozat)

Egyre furcsább dolgokat cselekszem. Az úgy történt, hogy egymás utáni két napon elolvastam a trilógia második és befejező részét, de egész addig nem akartam írni róluk, ameddig meg nem néztem a filmsorozat teljes évadát. Összevont értékelés fogok írni, a filmet csak foltokban említem.

A festői hegyek közt található, idilli kisváros egy modern Éden… leszámítva az elektromos drótkerítést, a mindent állandóan szemmel tartó mesterlövészeket és a mindenkit megfigyelő kamerákat.

A lakosok közül senki nem tudja, hogyan került ide. Csak azt tudják, hogy mit dolgozzanak, hogyan éljenek és kivel házasodjanak. Néhányan úgy hiszik, már régen meghaltak. Mások szerint egy félresikerült kísérletben ragadtak. Titkon mind a távozásról álmodnak, de aki megpróbálja, azt szörnyű meglepetés éri.

Ethan Burke látta a kerítésen túli világot. Ő a seriff, egyike azon embereknek, akik ismerik az igazságot a városról és a kerítés túloldalán leselkedő borzalmakról.

covers_335006.jpgRitka kivételek egyike, de azt kell mondjam, hogy a sorozat legerőteljesebb része nekem a második könyv volt. Fény derült ugyebár a nagy csavarra, titokra, és szerencsére a karakterekről is többet megtudunk. Ami miatt kiemelkedik A pokol kapujában, az a filozofikus beszélgetések nagy száma társadalomról, ember(i)ségről, jövőről.

Mondhatni egzisztencializmus light, de mégis üt. Igenis többször elgondolkodtam, hogy vajon hasonló helyzetben mit tennék, és bizony nem jöttek a válaszok könnyen a nyelvemre. Ethan Burke a maga tipikus amerikai karaktereként valódi vezetővé válik, aki tökéletesen tud hatni az emberekre, erőt sugároz, és nem megátalkodott.

A "békés" mindennapokat aztán egyszerre felváltja a pokol, méghozzá a kapukon belül.

Spoilerek helyett idézem inkább a harmadik rész releváns fülszövegét:

Ethan egy napon rádöbben a szörnyű titokra. A titokra arról, hogy mi terül el az elektromos kerítésen túl. A titokra, miszerint a teljes lakosság egy őrült és az ő elvakult követőinek irányítása alatt áll. A titokra, ami megállíthatatlanul közeledik, és ha kell, a legerősebb kerítést is áttöri, hogy eltörölje az egész emberiséget.

covers_336238.jpgHát igen, a végjáték valódi horror, kilátástalanság, és teljes káosz. Az utolsó háromszáz oldal valójában egy menekülés, akcióorgia, amely bebizonyítja, hogy mennyire is ragaszkodik az emberiség az életéhez. Meglepődtem, hogy Crouch könnyedén megöli a városka nagy százalékát, nem kímélve gyermekeket, időseket.

Megmondom őszintén, fogalmam sem volt, mi lesz a történet lezárása. Ki tud-e, akar-e jutni Ethan Wayward Pines-ból? Az író lezárása minden képzeletemet felülmúlta, pedig utólag azt gondolom, simán kikövetkeztethető, és logikus lépés. Az utolsó oldal pedig: hát borsódzott eléggé a hátam. :)

Amennyire szkeptikusan álltam a trilógia első része után, annyira jól alakult a kapcsolatom Wayward Pines-sal. Persze, ponyvaregény, de ettől függetlenül kreatív, elgondolkodtató, és lehet izgulni rendesen. Tökéletes nyári kikapcsolódás. Garantáltan jobban lehűt esetenként, mint a szobában zümmögő klíma.

Na de ugyebár végignéztem a könyvekből készült 10 részes sorozatot is. Azt kell írjam, hogy tetszett. A nagyon jelzőt sajnos el kell hagynom, tekintettel arra, hogy több cselekményszál, és néhány szereplő viselkedése, jelleme meg lett változtatva.

Matt Dillon eleinte érdekes volt Ethan Burke szerepében, de azért az idő előrehaladtával csak belenőtt a feladatba. Aki nagyon gyenge volt (de legalább szép), az Ethan felelsége. Kate rendkívül megnyerő karaktere a filmen is jól átjött, és azt kell mondjam, Pilcher személye is kellően jól kiválasztott. A történet szépen halad a könyv által kijelölt úton, esetenként többletinformációval ellátva a nézőt, nem elcsalva fontosabb jeleneteket, azonban több minden más lett, nem túl szerencsésen a történet egészére nézve.

A sorozattal kapcsolatos ellenszenvem főként Pam szerepében csúcsosodik ki. Gondolom sokan nem látták, olvasták, ezért aztán nem írom le a valódi problémát, maradjunk annyiban, hogy a könyvben jobban volt pozicionálva a hölgy. A városka gyermekei szál nekem erőltetett volt, és akármennyire félelmetesnek akarták beállítani őket, szimplán mosolyt csaltak az arcomra. A legnagyobb gondom mindent összegezve a sorozat lezárásával volt. Persze, hasonlít a könyvére, na de azért ennél lehetett volna hatásosabb is (nem, valaki halála még nem tesz feltétlenül hatásossá egy filmet). Nagyon bízom benne, hogy nem lesz második évad, ez így maradjon kerek egész. Tőlem, aki nem szokott sorozatokat nézni azért elég meglepő, hogy amellett, hogy végignéztem, még tetszett is. 

Blake Crouch írói karrierje remélem tovább folytatódik, és további elmés regényeit mielőbb magamévá tehetem. 

article_main_1772.jpg

Paula Hawkins - A lány a vonaton

Mondhatnám, hogy időnként behódolok a sikerlistás könyveknek, és egyszerűen beszippant az a rohadt marketing gépezet, amely tökéletesen illusztrálja, milyen gyarló is az olvasó. Igazándiból szeretem azt, amikor leszarva a lemaradásaimat, egy szinte teljesen új, elsőkönyves írónő könyvét veszem le a polcról, bízva abban, hogy egy új Merle, vagy King megszületésének lehetek tanúja. 

Rachel ingázó, minden reggel felszáll ugyanarra a vonatra. Tudja, hogy minden alkalommal várakozni szoktak ugyanannál a fénysorompónál, ahonnan egy sor hátsó udvarra nyílik rálátás. Már-már kezdi úgy érezni, hogy ismeri az egyik ház lakóit. Jess és Jason, így nevezi őket. A pár élete tökéletesnek tűnik, és Rachel sóvárogva gondol a boldogságukra.
És aztán lát valami megdöbbentőt. Csak egyetlen pillanatig, ahogy a vonat tovahalad, de ennyi elég.

A pillanat mindent megváltoztat. Rachel immár részese az életüknek, melyet eddig csak messziről szemlélt.

covers_338177.jpg"Ilyen fordulatokat nem olvastunk a Holtodiglan óta", hirdeti a borító, azonban el kell keserítenem mindenkit, dehogynem, sőt. A lány a vonaton nem egy fordulatos regény, nem amiatt jó, hanem pont azért, mert mer más, néhol több lenni, mint a Holtodiglan. Persze párkapcsolatok, meg azok valódi arcai feltárulnak itt is előttünk, azonban valahogy sokkal kevésbé hatásos a krimi-thriller szál, inkább a valódi emberi, és főként "szerelmi" aljasságoknak lehetünk szemtanúi.

A három lány főszereplő kiérdemli azt, hogy bizony mindegyikük halál unszimpatikus, szerencsére az írónő terve is ez lehetett velük. Van köztük depressziós alkoholista, unatkozó háziasszony, férjkereső anyatigris. Találunk emellett két-három alfa-hímet, akik szintén gázosak, ki így, ki úgy. Van természetesen konfliktus is bőven, azonban spoiler veszély miatt csöndben maradok róluk. Azért a fülszövegben szereplő "...aztán lát valami megdöbbentőt..." nem kicsit hatásvadász, ugyanis maga az események indikátora messze meglepően unalmas, mondhatnám nevetséges. Na de kérem, valaminek csak kell történnie, hogy beinduljon a gépezet.

A gépezet azonban tökéletesen lett kivitelezve, teljes mértékben lekötött, hamar haladtam vele, a végén húzta az agyam rendesen a nagy titokkal, ami valójában könnyedén kikövetkeztethető.

Ami miatt jobb, mint a Holtodiglan, az talán az, hogy egyik szereplő oldalára sem tudunk, akarunk állni. Itt senkinek nincs igaza, mindenki beteg a maga módján, és sajnos a férfi-női szerepek legelfajzottabb megoldásait látjuk. Ez a könyv degradál minden párkapcsolatot, érzékletesen ábrázolja, hogy nincs bizony fekete és fehér, mindenki bűnös egy kapcsolatban. Persze, mondhatjuk, hogy van igenis és ismerünk is felhőtlen boldog párokat, na de ugye nem látunk az ő hálószobáik, és gondolataik titkos világába.

A lány a vonaton pesszimistává tesz, hitehagyottá az emberi kapcsolatok iránt. Persze a valóság a könyvnél sokkal árnyaltabb, a gondolatbűnt nem feltétlenül követi mindig cselekvés. Az biztos, hogy a felhőtlen boldogság nagyon ritka, és talán pont ezért, a boldog perceket kell kihasználni. Ha pedig beborul az ég, be kell állni az eresz alá, vagy napos tájakat kell találni.

Valójában egy meglepően jó kezdő könyv Hawkins regénye. Gratulálok hozzá.

Ui.: Természetesen film készül máris belőle, ami természetesen  rossz lesz.

Philip Roth - A Portnoy-kór

Roth-tal eddig kétszer próbálkoztam, elsőre nagyon jól sikerült, másodikra kevésbé alakult jól a találka. Mindenki megér egy utolsó, harmadik lehetőséget, úgyhogy belevágtam a mindent eldöntő A Portnoy-kórba.

„Éjjel és nappal, munkahelyen és utcán harminchárom éves, de ma is úgy jár-kel a városban, hogy kocsányon lóg a szeme. Kész csoda, hogy egy taxi még nem lapította palacsintává, ahogy délidőben átkel Manhattan főútvonalain. Harminchárom éves, de ha egy lány keresztbe teszi a lábát a metró szemközti ülésén, ma is fixírozni kezdi!` Így vall magáról Alexander Portnoy, ez volna az ő gyógyíthatatlan betegsége, a Portnoy-kór. A főhős azonban egyszersmind kívülről is látja magát, és rendkívül szórakoztató módon, finom öniróniával ecseteli beteges megszállottságát.

covers_319906.jpgOké, már az elején le kell írnom, hogy bizony Philip Roth a mérleg pozitív oldalára fordult át a szemembe. Azt is hozzá kell azonban tennem, hogy még mindig nem teljesen tökéletes a kapcsolatunk.

Már a leírásból tudtam, hogy ezt egyfajta "énregényként" fogom olvasni, megpróbálva benne elhelyezni benne saját egyszerű személyem. Hát hamar kiderült, könnyen azonosulok Alexanderrel. A maga önmarcangoló, szexista, vagy inkább függő módján egy rendkívül emberi alkatot ismertem meg. Igen, nem tagadom, rohadtul nem tudom átérezni a zsidó lét, a diaszpóra lét és a furcsa, elnyomó, követelőző szülő-gyermek viszony árnyoldalait, azonban az olvasó mégsem egy szánni való szerencsétlent, hanem egy önmagán jót derülő, a megoldást folyton kereső, a kiutat a szexben és főleg a sikszékkel kialakított szexben megtaláló férfit lát. Az akár hatásvadászat gusztustalanságnak tűnő dolgok (örökös maszturbálás, mindent megdugás) egyáltalán nem zavaróak, az írói szabadság tökéletes lenyomatai, amelyek segítik érzékeltetni a Portnoy-kór minden lényegi elemét.

Persze, erkölcscsősz barátaink újfent károghatnak, hogy ez a könyv is a beteg-liberális-hanyatló nyugat ópiuma, ne adj Isten még egy jót zsidózni is lehet rajta, azonban kit is érdekel, amikor marha jól szórakozom, remélem Alexanderrel együtt. A szórakozást ne úgy értsük, hogy jókat derülünk a könyvön, inkább úgy, hogy betekintést nyerünk egy freudi személy agyába. Pszichológiai regény A Portnoy-kór, lelkünk legaljára próbál leásni, és milyen jól is teszi.

Több ilyet szeretnénk olvasni. Alexander, én drukkolok, hogy meggyógyulj, már ha valójában beteg vagy!?

Donato Carrisi - Démoni suttogás

Több mint egy hónapja végeztem a könyvvel, azonban újfent bajban vagyok az íráskedvvel. Elveszett az ihlet, vagy talán csak elfáradtam. Nem tudom mit lehet ezzel kezdeni, megpróbálok talán még rövidebben, de aktívabban véleményt megosztani. Meglátjuk mi sül ki belőle.

Rettenetes bűnténysorozat sokkolja az országot. Egy embernek aligha nevezhető szörnyeteg kislányokat rabol el és csonkít meg. Goran Gavila kriminológusnak és az általa irányított különleges egység tagjainak olyan pokoli régiókba kell leereszkedniük a nyomozás során, ahonnan alig-alig van visszatérés. A tettes mindvégig ördögien megtervezett, lidérces játékot űz velük, minden egyes feltárt gonosztette valamilyen üzenet, amely arra kényszeríti a csapat tagjait, hogy nézzenek szembe azzal a sötétséggel, amelyet valamennyien magukban hordoznak.

covers_244534.jpgAz idei év legjobb krimi-thriller regényét olvashattam. A moly-on látottakból már sejtettem, hogy jó lesz, de hogy ennyire magával ragad, az még engem is meglepett. Imádom a "sorozatgyilkosos" történeteket, főleg ha tele vannak meglepetésekkel. A Démoni suttogás mindkét igényemet tökéletesen elégítette ki, úgy csavarodott a brutalitás és a meglepetések tengelye, hogy már a végén tényleg még a kismacskára is gondoltam, mint lehetséges elkövetőre. Még véletlenül sem fogok spoilerezni, tényleg kötelező olvasmány. Jeffery Deaver volt utoljára rám ilyen hatással, ahol csak úgy kapkodtam a lapokat, hogy derüljön már ki, hogy mi van!!!!

Spolier-ről jut eszembe: a könyvről olvasás előtt kritikákat böngésztem, és beleszaladtam egy írásba, amely nevesített egy bizonyos Albertet. Na mondom király, melyik szereplőnek lesz a neve Albert, és már tudni is fogom, ki a gyilkos. Már majdnem írtam a bloggernek, hogy köszi, elvetted az élményemet, de szerencsére előbb elkezdtem a könyvet, és rájöttem, hogy az csak a kopók által adott fiktív név :) Nem baj Ádám, fölöslegesen dobtad ki a tv-t a harmadikról, és égetted el a ruháidat...

A Démoni suttogás valójában egy koktél, de valami csodálatosan összekeverve. Olyasmi, mint a Mai Tai. Folyamatosan képek ugrottak be nekem a Gyilkos elmék c. sorozatból, a Fűrészből, néhány X-akták epizódból. Ami többé teszi a történetet, mint egy sima "ki a gyilkos" utáni kutatás, az a csapat tagjainak múltjában, jelenében keresendő. Azért sem fogok többet elárulni, olvasni és érezni kell azt a libabőrözést, amit az újabbnál újabb titkok felszínre kerülése okoz.

Nagyon kedvelem krimik esetében a keretes szerkezetet, Carrisi pedig kellőképpen megalapozza a történetet, egy arc, személyiség, DNS, és félelmetes rabról szóló jelentésekkel. A történet során további részlet információkat tudunk meg a titokzatos valakiről, majd az eseménysor végén minden a helyére kerül, és nem, még véletlenül sem az lesz, és úgy, ahogy előtte gondoltuk.

Szerintem a 2015-ös évben jobb krimit már nem fogok olvasni. Kell ennél nagyobb dicséret?

Janne Teller - Minden

A Semmi annak idején nagyon megfogott, adtam is mindenkinek, ajánlgatom azóta is. Nem volt tehát kérdés, hogy a Minden is érdekel. Nagy igazságokra akartam rálelni, vagy legalább is gondolatébresztésekre. Sikerült.

Miért vannak előítéleteink? Miért közösítünk ki bárkit, vagy éppen miért emelünk zsarnokká? Miért hatalmaskodunk a kiszolgáltatottak felett? Miért vagyunk erőszakosak? Miért élünk vissza a bizalommal?

A dán írónő Minden című novelláskötetében ismét olyan konfliktusokat helyez a középpontba, melyek mindnyájunkat érintenek, s életünk folyamán egész biztosan találkoztunk velük. Mi kényszerít például egy fiatalembert arra, hogy erőszakot alkalmazzon? Meg lehet-e érteni az intoleranciát és a szélsőségességet? A bosszú mikor elfogadható indíték, egyáltalán erkölcsileg elfogadhatóvá lehet-e tenni a bosszúállást? Janne Teller új, fontos és provokatív könyvében súlyos és kényelmetlen kérdéseket tesz fel, miközben szembesít tetteink legszörnyűbb következményeivel is.

covers_339523.jpgHa valaki nagyon fontos munkát végez, az bizony Janne Teller. Úgy ír az ifjúságnak, hogy közben még az idősebbeket is megrázza mondanivalójával. Nem tudom, hogy az értékrendemet mennyiben befolyásolta volna, ha az írónő köteteit mondjuk 16 évesen adják fel kötelező olvasmányként, de annyi biztos, hogy a mai Magyarországon igen hasznos lenne, ha bekerülne az érték alapú oktatásba. Teller úgy nyúl társadalmunk problémáihoz, hogy szinte észre sem vesszük, hogy szikár, néhol pár szavas prózája többet mond annál, mint amit valójában olvasunk. Titkon elülteti a fejünkben, hogy bizony nagyon rossz úton haladunk. A novellák nagy része az erőszak, az idegengyűlölet, az intolerancia bemutatására van kihegyezve, néhol gyermeki bájjal átitatottan. 

A nyolc novella közül nekem A török szőnyeg, a Sárga fény, a Míg a halál el nem választ, és a Nyalóka tetszettek a legjobban. Korunk nyugati civilizációjának problémáit mutatja be az írónő, amelyek akaratlanul is a demagógok és populisták markába taszítják a hatalmat. Nem kell nekünk itt "nyugaton" vallási fanatizmustól félnünk, elégedjünk meg másféle fanatikusainkkal. A novellák olvasása után szinte hányok a híradók megnézésétől, ezzel párhuzamosan a saját országomban is történő politikai, társadalmi eseményektől. Halálbüntetés, menekültek és bevándorlók, önbíráskodás, fiatalkorúak erőszakos cselekedetei. Kedves véleményvezéreink, kérem, legalább olvassatok néha, mielőtt kérdeztek, megnyilvánultok! A világ nem fekete és fehér, bár tudom, úgy felfogva talán sokkal könnyebb árkokat ásni, ellenségképet gyártani. A nyugati társadalom igenis értékes, ékes példája ennek a könyv szerzőjének szókimondása.  

Teller egy olyan értékrendre kívánja felhívni a figyelmet, amely főleg a humanizmuson, a tolerancián, a tiszteleten alapul; nem is csodálkozom, hogy több országban heves vitákat kavar a kötet.

Nem mondom, hogy a Mindenből mindent megtudtam, még csak azt sem állítom, hogy meglepett az írónő, szimplán tiszteletem az őszinteségét, a kérlelhetetlen mondatait, és az elhivatottságát arra, hogy felnyissa végre a fiatalok és idősek szemét.