Nem volt kérdés, hogy a vizsgaidőszakot egy Moore regénnyel fejezem be. Engem ő tud a legjobban kikapcsolni. Biztos voltam benne, hogy a viszonylag gyengén indult vámpír-trilógiát a második rész színvonalán folytatja.

(Az eseményleírásom a könyv borítójához hasonlóan SPOILER gyanús, úgyhogy ha valaki el akarja olvasni az első két részt is, az ugorjon egy bekezdést!)

A Totál szívás végén Joddy-t és Tommy-t kis kegyencük, Abby, bronzba öntötte, ezzel biztosítva nekik a boldog életet. Abby álmai netovábbja még mindig a vámpírlét, persze amég ez nem következik be, jól elvan mangahajú szerelemmajmával, Foo Doggal. Azonban felbukkan egy nem várt probléma, méghozza Chet, a drabális, megborotvált macska, aki a fővámpír által vámpírmacska lett. Chet egyre nagyobb és hatalmasabb lesz, aki nem válogat az áldozatai között. Miután a cicus jószerivel San Francisco összes kóbor macskáját átváltoztatja, Abby-n a sor, hogy megoldja ezt az igazán szívás helyzetet.

Nem győzöm eleget leírni, Moore még mindig nagyon vicces. Ez az alapvetésem, és ezen nem is változtatott a Csak egy harapás. Azonban nem szeretnék átsiklani a könyv látványos hibáiról sem. Valahogy olyan érzésem volt, hogy ez a rész már tényleg csak a rajongóknak szólt. Valahogy a történet nekem elnagyolt, néhol elsietett, persze kerek egészet alkot, de mégis olyan izzadságszagút. A nagy szomorúságom, hogy a záró epizódban Jody és Tommy már végképp háttérbe szorult, utat engedve Abby totál kretén naplójának. El tudom hinni, hogy sokaknak ő a kedvenc, de nekem valahogy ő nem adja. Persze még mindig jókat derülök az emosok, gothok, punkok, vámpírfanok kifigurázásán, azonban ebből a szempontból szerintem Jared, Abby homokos haverja sokkal viccesebb. Ebben a részben mintha már a Császár is nagyon megöregedett volna, az Állatok pedig szintén csak biodíszlet. Akik szerintem a Csak egy harapást elvitték a hátukon, az Cavuto és Rivera nyomozók. A flúgos páros mellett a trilógia lezárása nagyon jóra sikerült. Happy end is meg nem is. Így kell ezt csinálni.

Összességében a három kötetről elmondhatom, hogy egy percet sem bántam meg az olvasásukból szánt percekből, és Christopher Moore megmentette számomra a vámpírok becsületét. Emellett még mindig áll az a megállapításom, hogy aki nem tud Moore groteszk, abszurd, idióta történetein nevetni, mosolyogni, az egy sótlan, unott, életképtelen semmirekellő.:)

Ezúton is köszönet az Agave kiadónak, és bízok benne, hogy van még elég Moore muníció a tarsolyukban.